2016. május 15., vasárnap

Huszadik bejegyzés - A Szent Korona szimbológiai megközelítése

Szántai Lajos (1962-)
Szántai Lajost talán sokaknak nem kell bemutatnom. 1962-ben született Mezőkövesden, foglalkozására nézve néprajzkutató, és művelődétörténész. Magam is látogattam régebben néhány előadását, s bevallom, mindig vegyes érzelmekkel távoztam róluk. Az interneten számos anyaga megtalálható, elég a nevét beírnunk a keresőbe, és a bőség zavara fog fogadni. Azt azonban nem lehet elvitatni tőle, hogy a legmesszebbmenőkig a magyarság érdekeit tartja szem előtt, még akkor is, ha ütközőpontok vannak szemlélete, és más, szintén ősi hagyományainkat firtató nézetek között. Példának okáért ő mai napig síkra száll Szent István mellett abban a vitában, amely Istvánt a saját nemzete ellen forduló királynak mutatja be. Csak egy hivatkozás erejéig: Történelemhamisítás, amihez a teljes kép kedvéért még ezt is idekapcsolnám: Történelemhamisítás 2. No nyilván én ebben nem foglalhatok most állást, a bejegyzés sem erről szól. Ezzel csupán jelezni szeretném emberünk irányultságát. El kell még mondanom róla, hogy bizonyos erőteljes pontokon nagyon közelbe hozhatóak az általa vallottak a metafizikai tradicionalitással, de sok ponton egyáltalán nem. Jómagam a régi bölcsesség jegyében amondó vagyok, hogy a jót meg kell tartani, a rosszat pedig elvetni, azaz nem gondolom, hogy az egymással sokmindenben egyetértő, de néhány sarkallatos témában szöges ellentétben álló nézetek közül ne lehetne elismerni kinek-kinek az igazát. Szántai Lajos munkamódszere a "képelemzés". Egyik fő forrása tehát maga a Képes Krónika, melynek miniatúráitegyfajta "képolvasás" formájában értelmezi, és minden apró részletnek jelentőséget tud tulajdonítani. Nincs ez másként a Szent Korona zománcképeivel sem, ezért az alábbi tanulmányát, amely írásos formában csak nyomtatásban jelent meg (bár mozgóképen is biztosan akad erről anyag), igyekszem hűen átadni, jó darabig csakis idézve a szöveget. Meglepő módon, a metafizikai tradicionalistással való legszorosabb rokonságot talán pont ebben a témában mutatja a szerző.


A Szent Korona, ahogyan ma láthatjuk
"A szimbológiai kutatás célja és feladata, hogy az ember számára ismét megragadhatóvá tegye a tradicionális szimbólumrendszereket. Egy szimbólum életre keltése, áthatása a szellemi megvalósítás energiáival ezért végső soron elválaszthatatlan a közönséges, élettelen funkciókba süllyedt tudatfolyamatok és tudatállapotok vitalizálásától. Teljesen tévesek azok az elgondolások, amelyek szerint a szimbólumok „valami” helyett állnak, vagy „valamit” jelentenek. A szimbólumok nem jelképek, hanem valóságok. 
A magyar Szent Korona ebből a szempontból nem élettelen, holt kultúrtörténeti „emlék”, s méreteiben és arányaiban sem vizsgálható a tudattól független valóságként. A Korona egy benső, mágikus tudatállapot megnyilvánulása, szimbóluma és „lenyomata”. Egy olyan szakrális tudatállapoté, amely a jelenkori világban szinte elképzelhetetlenül magas szintet jelent. Azt már kimutatták, hogy a Korona minden szempontból megfelel a Corona Imperatoris által támasztott követelményeknek: „evilági hatalom nem áll fölötte”. Viszont abba már nem gondoltak bele, hogy mit jelent valójában az ilyen uralkodói jelvényhez megbonthatatlanul és elválaszthatatlanul hozzá kapcsolódó hatalmi és uralmi képesség, amelynek megvalósítása nélkül a király (a beavatandó tudat), mintegy kihullik a Koronával szimbolizált lét metafizikai centrumából. Hasonló következtetésekre jutott Pap Gábor is, amikor megfogalmazta – Révay Péterre hivatkozva – azt a tételt, hogy „nem a királyhoz kerestek koronát, hanem a Koronához királyt”. Vagyis egy olyan spirituális kvalifikációval rendelkező személyt, aki képes arra, hogy önmagát a lét teljességeként, a lét korlátlan uraként megvalósítsa: aki a létezés hierarchiáin, a társadalom, az Egyház és az Állam fokozatain a szabadság és a halhatatlanság pozíciójából uralkodik. A magyar Szent Korona tehát ennek a korlátlan uralomnak, hatalomnak és szabadságnak a látható és a láthatatlan (okkult) szférákra kiterjedő szimbóluma. Ezt egyébként a Turul-dinasztia Árpád-házi királyainak (a mitológiai és metafizikai síkokat szüntelenül átható) élete messzemenően alátámasztja. 
1.
Az Imperator koronája a kerek világ” – mondja Honorius Augustodunensis, s mint tudjuk a Szent Korona minden tekintetben imperatori korona. Éppen ezért a Szent Korona maga a kerek, vagyis az egész, a teljes világ. Az a világ, amely az emberi tudattól elválaszthatatlan, s lényege szerint magában foglalja az „emberfeletti, s az „emberalatti” területeket, szférákat is, amelyek azonban sohasem választhatók el az örök, időtlen és időfeletti (tudati) valóságtól.
A „kerek világnak” most azt a vetületét vesszük vizsgálat alá, amely közvetlenül a mi világunk. Ez a világ lényegét tekintve az idővel keletkezik, s az idővel múlik el, de a keletkezés az elmúlás között korszakokra, ciklusokra oszlik: Arany-korra, Ezüst-korra, Érc-korra és Vas-korra. Ez utóbbi, a Vas-kor, vagy másként ólom-kor: a Kali-Yuga, a Sötétség kora. A Kali-Yuga Krisztus előtt 3102-ben, csillagászati értelemben 3101-ben kezdődött, s a jenkor, a modernitás kora ennek az „elsötétedésnek” van meglehetősen előrehaladott állapotában. A két szimbolikus dátum közül most a 3101-es kezdetet emelnénk ki, mert rendkívül szoros összefüggésben áll az Árpád-ház kihalásának évszámával: a Kr. u. 1301-es időponttal, valamint Szent Imre herceg 1031-ben bekövetkezett halálával. A számoknak ez a szimbológiai kombinációja azt jelenti, hogy azok a démonikus tendenciák, amelyek Kr. e. 3101-ben törtek a létezésbe, Kr. u. 1301-ben hallatlan erőteljességgel aktivizálták magukat, mintegy offenzívába kezdtek a világban még meglévő metafizikai spiritualitás kiiktatására. Mit jelent ez? Mindenekelőtt azt, hogy az Árpád-ház kihalásával megszűnt minden esély arra, hogy olyan dinasztiák jöjjenek létre, amelyekben szakrális uralkodók inkarnálódhatnak. Az a rendkívül drámai megfogalmazás, ami szerint III. András halálával „az utolsó aranyág tört le”, sokkal többet jelent egy hétköznapi tragédiánál: ugyanis magából a világból tűnt el végérvényesen a dinasztikus szolaritás lehetősége. A világ – a világosság – a fény-fáról tört le a Fénynek a világba alászálló ága. 
Látszólag messze kerültünk a Korona vizsgálatától, azonban, ha közvetve is, de végig a Koronáról beszéltünk: ugyanis a Kali-Yuga szellemellenes erői, hatalmai megjelentek, manifesztálódtak a Koronán is, s a szimbológiai gondolkodás értelmében, ha a Korona azonos a „kerek világgal”, akkor meg is kellett, hogy jelenjenek.
  
2. 
A Kali-Yuga jellegzetes „képviselői”: a lemurok. László András meghatározása szerint a lemur a halálközeli széthullottság fantom létformáját, az „állati” létformát, s valamilyen emberi létformát hordozó lény. A lemuriai szubsztrátum az emberi tudat felbomlasztását, a létezés teljes elsötétítését, széthullasztását szolgálja. Meg kell jegyeznünk, hogy a jelenkorban már szinte kizárólagosan lemuriai kultúráról beszélhetünk. Még a tradíciók és a vallások felületét, s számos esetben mélységeit is áthatja ez a rendkívül erőteljes, s mind erőteljesebbé váló démonicitás. Éppen ezért egyáltalán nem tekinthetjük véletlennek a Szent Koronán végbement kép-, kő-, és gyöngycseréket, „pótlásokat”, látszólag „jótékony” beavatkozásokat, javításokat. 1301 után ugyanis igen csekély lett az esély arra nézve, hogy a korona esetleges sérüléseit a megfelelő módon korrigálják, illetve kezeljék. Nem beszélve arról, hogy mondjuk a megfelelő tradicionális hátteret tudják biztosítani egy drágakő cseréjéhez, mivel itt nem pusztán egy követ, hanem egy szellemi, mégpedig hallatlanul magas szellemi állapotot is „vissza kell helyezni”, amit a kő szimbolizál. De tradicionális cserét és „jó szándékot” egy pillanatra sem szabad feltételeznünk: a Koronán végbement kő- és képcserék egyértelműen a lemuriai szubsztrátum jegyében mentek végbe. Azt azonban nem tételezhetjük fel, hogy a manipulációk közvetlenül 1301 után következtek volna, s egyszerre. 1301-ben az okkult szférában bekövetkező antispirituális offenzíva vette kezdetét, ami lehetővé tette a Szent korona fokozatos, mind mélyebb és mélyebb rétegeket érintő deszakralizálását.
  
3. 
Talán szokatlannak tűnhet, hogy a Koronával kapcsolatban ennyire hangsúlyozzuk a világban, a létezésben végbement, bekövetkezett hanyatlási folyamatokat, démonikus influenciákat, azonban ismételten fel kell hívnunk a figyelmet: a Korona a „kerek világgal”, a világ világfeletti és „világalatti” szintjeivel azonos. A világban történő elsötétedési (világtalan, világalatti) jelenségek bizonyos értelemben a Koronán is meg kell, hogy mutatkozzanak. Ezt az alapvető tételt egyébként maga Szent István fogalmazza meg a leghatározottabban, amikor Szent Imrét bevezeti, beavatja a Korona misztériumába. 
A létszemléleti irányvonalak kijelölését követően vegyük most vizsgálat alá a koronán azokat a pontokat, amelyeken a felvázolt antitradicionális offenzíva a leginkább érezteti hatását. Mint már említettük, a Koronán folyamatosan végeznek el (egy bizonyos idő óta) „pótlásokat” (a hiányzó és a sérült kövek, gyöngyök pótlása, cseréje), és képcseréket is. Révay Péter koronaőr az 1613-ban megjelent könyvében azt írja, hogy a Korona kerületének hátsó felén a Szent Szűz Mária, valamint keresztény királyok és császárok képmása látható. A jelenlegi állapotban viszont Szűz Mária nincs a Koronán. A nemrégiben lezajlott aranyműves-vizsgálatok kimutatták, hogy a kiemelkedő félköríves foglalatra szegecselt Dukász Mihály, valamint az alatta jobbra elhelyezkedő Geobitzász és a balra található Konstantin eredetileg nem szerepeltek a Korona abroncsán. A három képcsere közül tehát minden bizonnyal „felváltása”, lecserélése Dukász Mihályra volt a legutolsó. E három, lényegét tekintve Jézus Krisztussal, Szent Mihállyal és Gábriellel opponáló, szembehelyezkedő, valójában azonban ellene szegülő, ellene ható „földi uralkodót” minden fenntartás nélkül a lemuriai szubsztrátum manifesztációjának kell tekintenünk. Természetszerűleg merül fel a kérdés, hogy mit jelent az, ha egy minden szempontból szakrális imaginatív, képi utat megbontanak, s képeket váltanak le? Mindenekelőtt azt, hogy a világ szellemi arculatában végbemenő változásokat demonstrálják, másfelől pedig azt, hogy e változást (elsötétedést, elsötétítés) elősegítik olyan szellemellenes álalakzatok működtetésével, amelyek elsősorban a tudati struktúra megbontását irányozzák elő. Mindez pontosabban megfogalmazva: magában a tudatban funkcionáló képalkotó gondolkozás van kitéve egy rendkívüli erejű démonikus támadásnak, hiszen a kép önmagában hordozza a képessé, és a „képtelenné” válás lehetőségét is. Ezért, ha az embernek nincsen hiteles képe önmagáról, akkor előbb-utóbb tehetetlenül sodródó, örvénylő, meghatározhatatlan minőségű, pusztán emberszerű, de nem emberi kvalitásokat lesz képes felmutatni. Nézzük meg tehát közelebbről a „földi uralkodók” szimbológiai jelentését, összevetve a lemuriai szubsztrátum kísértetszerű – „állati” – alig emberi hármasságával. 
Dukász Mihály 
Dukász Mihály
A képen a következő felirat található: „Mihály a rómaiak Krisztusban hívő császára a Duk(ász)”. Miután itt egy antitradicionális formációról, ellenbeavatási műveletről van szó, a szöveget éppen az ellenkező előjellel kell értelmezni, amelynek a lényege a következő: „Mihály, aki szellemi romlást, széthullást idéz elő azáltal, hogy megbontja a lélekben, a világban a hit [pistis] képességét, vagyis kioltja a transzcendentális bizonyosságot”. Mi jogosít fel minket erre a talán meglepőnek tűnő megállapításra, az értelméből látszólag kifordított értelmezésre? Elsősorban az a kétségbevonhatatlan tény, hogy Dukász Mihály azt a pozíciót foglalja el, ami eredetileg Szűz Máriáé volt. Mária pedig, mint tudjuk, szimbológiai értelemben megfelel a Fénybe emelt világnak, az uralt hatalomnak. Aki a világot magához emeli és uralja: az Jézus Krisztus. A Korona homlokzati részén trónoló Krisztus poláris párja tehát csakis és kizárólag Mária lehet, hiszen Jézus Krisztus az, aki Máriát a mennybe emelte. Mária (szanszkrit: Māyā) mint világ, mint Fénnyel átitatott, áthatott világ egyben az örökkévalóság relatív princípiumának is megfelel: az idővel keletkezik, születik és az idővel múlik el. Ezért lecserélése Dukász Mihályra az időben végbemenő, de az időben kihunyó manipulációra utal, metafizikai régiókat nem érint. Viszont a konkrét, fizikai világban annál veszélyesebb tendenciákat hordoz: az ember halhatatlanságigényét semmisíti meg, a tudat időbeli megszűnését célozza meg oly módon, hogy megbontja, elsötétíti azokat a funkciókat, amelyek eredetileg a Fény időtlen lehetőségét hordozzák magukban. Megkísérlik eltörölni, kiiktatni a szellem üdvözülési és felébredési lehetőségének intuitív erejét, jelen esetben Jézus Krisztust. Erre már csak azért is igen nagyok az esélyek, mert a metafizikai bizonyosságát, identitását elveszítő ember elsősorban a világon keresztül próbál meg önmaga irányába tájékozódni, ha tehát a világból elvesszük a lélek szakrális erejét (Mária), s hétköznapi impulzusokkal váltjuk fel (Dukász Mihály), akkor megnyílik a lehetőség a teljes tudati mérgezettség előidézése, amire a jelenkorban annyi példát látni, hogy szinte idézni sem érdemes, mert mindenki a mérgezettség egyfajta állapotában él. Nem véletlen tehát, hogy Szűz Máriát távolították el, hiszen csakis a világon keresztül közlekedhetnek a Kali-yuga démonikus erői, csak a világosság nélküli világból meríthetnek erőt. Dukász Mihály tehát a lemuriai szubsztrátumnak azt a vetületét képviseli, amely az alig emberi kategóriának felel meg, amely az embert emberalatti régiókba rántja. 
Tamás apostol
Mint utaltunk már rá, a lemuriai szubsztrátum a tradíciók és a vallások bizonyos rétegeibe is behatolt, és a hiteles szellemi átélést kereső ember lelki szféráit rendkívüli módon veszélyezteti. Ez a felmérhetetlen veszélyeket rejtő tendencia a Koronán szintén kimutatható. Dukász Mihály ugyanis nem „csak” Jézus Krisztussal áll feloldhatatlan, kibékíthetetlen ellentétben, hanem a keresztpánton levő Tamás apostollal is, bár egészen más szempontok alapján, pontosabban megfogalmazva sokkal megfoghatóbb és a világban sokkal inkább nyomon követhető módon. Tamás apostol a hagyományok szerint Indiában térített. Az indiai térítés igen figyelemreméltó alátámasztását látjuk a zománckép bal felső sarkában. A felfelé törekvő, felemelkedő növényi indák, a fény növekedésének folyamatábrája az Ōm szótag szanszkrit írásjelében tetőződik be. Az Ōm szótag rögzítése annyira pontos és összetéveszthetetlen, hogy még az értelem-meghatározó „magocskát”, fénypontot is ott találjuk, s ez nemcsak szimbológiai, hanem kultúrtörténeti oldalról is újabb és újabb kérdéseket kell hogy felvessen a koronakutatásban. Az Ōm, tradícióhordozó minőségnek számít, ezért lényegében Tamás apostol nem pusztán a kereszténységet terjesztette Indiában, hanem a hindu tradíciót is képviseli a Koronán. S ez az a mozzanat, amelyben Tamás apostol a Dukász-problémával érintkezik. Ugyanis amennyiben kitartunk a Korona = világ elv mellett, akkor nem éppen meglepő módon arra következtethetünk, amit a világban amúgy is tapasztalni lehet: az indiai és keleti „tradíciók” korlátlan beözönlését a nyugati társadalmakba. S ez még egyáltalán nem lenne baj, ha ezt a folyamatot valóban fényteli, iniciatív erők irányítanák. De az ilyen felmérhetetlenül veszélyes „missziót” még csak véletlenül sem a Fény, hanem a spirituális sötétség fokozása, mélyítése érdekében végzik. Ez a bomlasztó, elsötétítő tendencia a Koronán egyértelműen bizonyítható és visszaigazolható: Dukász Mihály jelentős mértékben letakarja, lefedi Tamás apostolt, ami szimbológiai szempontból azt jelenti, hogy az Indiából és Keletről származó tanítások, meditációs technikák egy démonikus „szűrőn”, a lemuriai szubsztrátumon mennek kersztül, mire eljutnak a nyugati „tanítványokhoz”.
 Geobitzász 
Geobitzász
A kép felirata: „Geobitzász Turkia hívő király”. Ebben a szövegben szintén a Dukász-felirathoz hasonló létrontás érvényesül. Ezen túlmenően azonban itt található egy olyan konkrét elem, ami ránk nézve fokozottan érvényes. A Turkia elnevezés ugyanis mint ismeretes, egy időben Magyarországra vonatkozott. Ezért a Geobitzász-kép felirata a lehető legszigorúbban értendő azokra a vonulatokra, amelyek a magyarság tradícionális sajátosságaival állnak összefüggésben. Mire gondoljunk itt? Elsősorban arra, hogy mindazok az értékek, amelyeket a magyar tradíció hordoz, egy okkult régiókból kiinduló szellemellenes támadásnak van kitéve. Ez a hétköznapi életben azt vonja magával, hogy a hagyományfelejtés sokkal hatékonyabb és elevenebb nálunk, mint a hagyomány. „Geobitzász Turkia hívő királya” értelmezésünk szerint elsősorban a hitben, a pistis-ben levő realizációs lehetőséget iktatja ki. Viszont a pistis, a transzcendentális bizonyosság előfeltételezése nélkül semmiféle hiteles megismerés és megvalósítás (gnosis) nem képzelhető el. A pistis nélküli tudatot lényegében a létfelejtés, a tradíciófelejtés erői hatják át, más megközelítésben: a halál „követei” manifesztálódnak. S miután a magyarság „kollektív” öntudatához, önismeretéhez szinte elválaszthatatlanul hozzátartozik a nemzethalál érzése, Geobitzászt, „Turkia királyát” a lemuriai „hármasság” halálközeli, kísértetszerű, fantom-létformájával kell azonosítanunk.
 Konstantin 
Konstantin
A kép felirata: „Kón-(sztantinosz) a rómaiak bíborban született császára”. Bíborban születni ebben az esetben annyit jelent, mint egy itt és most nem részletezhető tinktúrával, egzisztenciális „festékkel” átitatottan a halálban kioltódni, a halálon túli cél lehetőségét elveszíteni. A létezés olyan mély szintjeire zuhanni, ami szimbolikusan és lényegében is megfeleltethető az állatok világának. A Konstantint ábrázoló kép ezt minden további nélkül alátámasztja. Ha kicsit figyelmesebben vizsgáljuk meg konstantin arcát, akkor láthatjuk, hogy egyre inkább elveszti emberi jellemzőit, s egy nem igazán körülírható, „puhatestű arc” néz velünk szembe. Konstantin tehát a lemuriai szubsztrátum állatszerűségének a hordozója.
  
4. 
S végül a lemuriai szubsztrátum kérdéskörét lezárva, beszélnünk kell még arról a zafírról is, ami Dukász Mihály alatt, Geobitzász és Konstantin között foglal helyet. A zafírt eredetileg II. Mátyás utasítására tették erre a helyre, eltávolítva onnan egy állítólagosan sérült követ. A most látható kő rendkívül szépen csiszolt, azonban az esztétikai tulajdonságoknál több pozitívumot nem szabad neki tulajdonítani, ugyanis a legszorosabban összefügg a lemuriai hármassággal, a „földi uralkodók” által képviselt hatással. Kicsit talán a mesékből vett hasonlattal élve, azt is mondhatjuk, hogy Dukász Mihálynak, Geobitzásznak és Konstantinnak ebben a kőben van az ereje, s az, hogy Geobitzász tulajdonképpen erre a kőre tekint, ezt messzemenően igazolja."

A tanulmány ezek után (nem minden képet és elemet említve) rátér a Korona azon egyéb részeire, melyek nem, vagy alig estek áldozatul a fenti deszakralizálásnak. Mivel röviden és felsorolásszerűen halad végig ezeken a pontokon, itt én is rövidítek.


Szent Kozma és Szent Damján
A gyógyító szentek, Szent Kozma és Szent Damján a gyógyítás hétköznapi értelmén túl a transzcendens eredetű tudással: a gnōsisszal állnak a legszorosabb kapcsolatban.





Szent György és Szent Demeter
A harcos szentek, Szent György és Szent Demeter a heroicitást szimbolizálják, ők jelenítik meg a lovagi (ksatriya) utat, amely a magyar tradícióra olyannyira jellemző.






János apostol
A nyolc apostol a metafizikai értelemben vett nyolc megvalósítási utat, meditációs technikát szimbolizálja (ezt keleten a „nyolcrétű ösvénynek” is nevezik), de a zománcképek állapota alapján János apostolé az, amely a legsértetlenebb. Az a roppant erős fény-körvonal, amely alakját körülveszi, arra utal, hogy „az embernek szigorúan önmaga felé fordulva, önmagában kell a műveleteket végrehajtani, egyfajta hermetikus elzártságban”, mielőtt bármi mást tesz, s mindennek végső célja egy olyan fény-felszabadítás, fény-állapot létrehozása, amely a halált magának a halálnak a „gyomrából” kitörve győzi le.





Nos, ha mindent nem is kell feltétlenül elfogadni a fentiekből, megfontolandó bőven akadhat benne.

Forrás: Szántai Lajos - "Szent őseink nyomában maradva"

2016. április 22., péntek

Tizenkilencedik bejegyzés - Egy elrettentő példa

C. S. Lewis (1898 - 1963)
Bizonyára sokan ismeritek C. S. Lewis nevét, de legalábbis az általa írt, és filmre vitt Narnia-sorozatot. Lewis-ról nem csak annyit érdemes tudni, hogy J. R. R. Tolkien barátja volt, hanem azt is, hogy többek közt a középkori és a reneszánsz irodalom professzoraként jeleskedett, és nem mellesleg a kereszténységgel is foglalkozó teoretikus író is volt. Mint a Surprised by Joy (Az öröm vonzásában) című munkájában írja:

"1929 húsvét utáni időszakában beadtam a derekam, s talán mint olyan valaki, aki egész Angliában a legkedvetlenebbül és a leginkább vonakodva tért meg, elismertem, hogy az Isten – Isten."

Protestáns és katolikus berkek is érdeklődtek munkái iránt, bár nem egyszer megkapta az egyházi feddést, hogy szimbólumai hemzsegnek a pogány misztikától. E helyt ezt nem szándékszunk megvitatni, ellenben Kozmikus Trilógiájának harmadik kötetéből az idők jeleinek jegyében idéznünk kell kicsit. A regény egy sci-fi és egy fantasy keveréke, a címe: A rettentő erő, (That Hideous Strength).


A rettentő erő (1945)
Az alaptörténet szerint a Jó és a Rossz végső összecsapása a modernista áltudomány és a szó jó értelmében vett spiritualitás között zajlik majd le. Éppen ezért a gonosz erők a nagybetűs Egyetemet szállják meg, a jók maroknyi csapata pedig egy vidéki kis házban tömörül. A történet sejteti olyan láthatatlan, valószínűleg nem evilági, de nem is mennyei, a fizikai síkon egyelőre még kevéssé, de az eszkalálódás folyamán egyre intenzívebben megjelenő erők, vagy befolyások létezését, amelyet a regény, azaz Lewis "makrobáknak" nevez. Természetesen egy ilyen szüzsé igényli azt a szereplőt, akinek jellemfejlődésen kell keresztülmennie. Őt itt Mark-nak hívják, aki a tudományos karrierért még feleségét is otthagyja, amikor magas előmenetellel kecsegtetik a sátáni influenciák. És természetesen elérkezik az a pont, amikor kicsinyes énje szembekerül valódi lelkületével, ami még őrzi a jót.

A modern tudomány itt úgy jelenik meg, mint egyfajta ellenbeavatási papság. A hideg ráció, és az embert, a lelket, a szellemet mindenből kihagyó pragmatikus álfilozófia az, amelynek segítségével értelmes embereket is képesek a rossz oldalra állítani, anélkül, hogy azok kezdetben tudnák, hogy mi történik velük. Aztán persze jönnek a beavatási, (azaz ellen-beavatási) fokozatok, amelyek egyre nyilvánvalóbbá teszik, honnan fúj a szél. Mark-ot egy Frost nevű fickó "oktatja" az elfogadhatatlanra, példáúl így:

 -Vagyis úgy véled - mondta Mark -, hogy semmi értelme feltenni a kérdést, hogy az Univerzum jó irányba halad-e? - Nincs - felelte Frost. - Ez a megítélés, ha közelebbről megvizsgálod, érzelmi megnyilvánulás. Maga Huxley is csak olyan emotív kifejezésekkel tudta körülírni, mint "gladiátori" vagy "könyörtelen". Természetesen a híres római előadás-sorozatra utalok. Mikor a létért folyó úgynevezett küzdelmet megtanuljuk statisztikai tételként felfogni, elérkezünk [...] "a fogalomhoz, amely annyira mentes az érzelmektől, mint egy határozott integrál". És lám, az érzelemnek nyoma vész. S vele együtt semmivé lesz az érték külső mércéjének abszurd eszméje is, ami nem más, mint az érzelmek mellékterméke. - S vajon az események jelenlegi alakulása - kérdezte Mark - akkor is igazolni fogja önmagát, és ebben az értelemben jónak mondható marad, ha a szerves élet kiirtására irányul, mint az szándékában áll? - Ez magától értetődik - mondta Frost. - Ha egyszer ragaszkodsz a kérdés ilyetén megfogalmazásához.[...] - Éppen ezért szükséges tehát - folytatta Frost -, hogy átess egy, az objektivitásra irányuló szisztematikus kiképzésen. A cél az, hogy kiirtsunk az elmédből mindent, ami eddig motivált. Olyan ez, mint egy ideg kiirtása. Az ösztönös preferenciák teljes rendszerének, mutatkozzanak akár etikai, esztétikai vagy logikai köntösben, egyszerűen meg kell semmisülnie.

Durva, ugye? Mintha mindaz, amit például a buddhizmusban is megtalálunk alaptanításként, hogy a cél az én megszüntetése, az itt kerülne kifordított módon kifejtésre. Hiszen a buddhista "ellobbanás", az én felszámolása nem azt jelenti, hogy megölöm ezt az én-emet, még ha oly kicsiny is, hanem azt, hogy kitágítom, azaz túllépek rajta magasabb Én-em felé, tehát ezen az úton nem az életből a halálba, hanem a halálból az életbe igyekszem. Vagyis itt egy ellen-beavatási ellen-doktrínát ír le a szerző, jól látva azon embernek már kevéssé mondható lények szemléletmódját, akik nagy valószínűség szerint sajnos tényleg léteznek mai világunkban, még sajnálatosabb módon igen nagy befolyással mindennapi életünkre. De haladjunk tovább szereplőnk "lenini" útján. Az Objektivitás Termébe zárják, ahol nincs más dolga, mint hogy körülnézzen. Ez nem tűnik nehéz feladatnak, mégsem kívánom senkinek! Nézzük csak:

- Parancsolj, lépj be! Amit itt bent látsz, arról senkinek nem beszélhetsz. Mindjárt jövök.      Kinyitotta az ajtót, s Mark belépett.Első pillantásra a szoba meglehetősen alulmúlta Mark elvárásait. Egy egyszerű, üres tanácsterem volt, középen egy hosszú asztallal, amit nyolc-kilenc szék vett körül. Ezenfelül néhány kép lógott a falon, illetve egy hosszú létra (ez meglepte) állt az egyik sarokban. [...] A figyelmes szem nyomban észrevette volna, hogy a termet elméretezték, nem túlzottan, de ahhoz eléggé, hogy kényelmetlenül érezze magát benne az ember. Túl magas volt és túl keskeny. Mark-ra, bár nem elemezte az okot, mindenesetre hatással volt, és ahogy múlt az idő, egyre jobban feszengett. [...] Ekkor vette észre a pöttyöket a plafonon. Nem piszok volt vagy természetes elszíneződés, hanem szándékosan odafestett kis fekete pöttyök. Összevissza lettek felmázolva a halvány mustársárga felszínre. Nem volt belőlük sok, talán harminc - vagy tán száz is? Elhatározta, hogy nem esik bele abba a csapdába, hogy megszámolja őket, annyira összevissza voltak felfestve! Vagy téved? Szeme kezdett hozzászokni a pöttyökhöz, és csoportos elrendeződéseket figyelt meg (jobbra tőle is volt egy ötös alakzat), amelyek már-már szabályosnak tűntek. Mintha valami mintát ábrázoltak volna. Külön idegesítő volt, hogy mindegyik hasonlított valami alakzatra, de egyik sem volt szabályos... Hirtelen rádöbbent, hogy ez is egy csapda. Szemét az asztalra szögezte.       Az asztallapon is voltak pöttyök: fehérek. Fényes, nagyjából kerek, fehér pöttyök voltak, és mintha úgy lettek volna odafestve, hogy tükrözzék a plafonra festett pontok mintáját. Bár... nem, nem is... aha! Az asztali minta, már ha mintának lehetett nevezni, a mennyezet hajszálpontos fordítottja volt. Néhány kivétellel. Azon kapta magát, hogy egyre gyorsabban kapkodja a tekintetét a plafonról az asztalra és vissza, hogy megoldja a pöttyök rejtélyét. Immár harmadszorra észlelte a csapdát. Inkább felállt, hogy járjon egyet. Elkezdte nézegetni a festményeket.

Nos, ezeket a regénybeli festményeket inkább nem idézem, elég plasztikusan vannak leírva, és inkább egy horrorfilmbe illenek, de talán elég annyit megjegyeznem róluk, hogy negativisztikus értelemben Hieronymus Bosch képeire emlékeztetnek. De szereplőnk érzései árulkodóak, miután mindent megnéz, így érzi magát:

Most, hogy elakadt a részletekben, a kép felszínes hétköznapisága vált a legfőbb zavaró tényezővé, mint bizonyos álmok elején, amelyekben a látszólagos ártatlanság mögött tudni, hogy ott rejtőzik a gonosz. [...] Sok-sok évvel ezelőtt Mark egyszer azt olvasta, hogy "bizonyos dolgok olyan határtalanul gonoszak, hogy a beavatatlan szem számára ártatlannak tűnnek". Most minden megvilágosodott. [...] Már értette, mi ez az egész. [...] Az egész folyamat arra irányult, hogy kiirtson belőle minden emberi reakciót, hogy megfelelővé tegye a makrobák finnyás ízlésének. A szobát minden bizonnyal az aszkétizmus és a természetellenesség magasabb fokozatú próbatételei követik majd - undorító étkek elfogyasztása, koszban és vérben való pancsolás, kiszámított obszcenitások rituális előadása...

Az idézésben itt megállok. Mert valóban, az ellen-beavatás fázisait írja le a könyv meglehetősen érzékletesen. A pöttyök a falon, mesterséges elosztásukkal csak a jéghegy csúcsa. Mert az igazi beavatásban tényleg szükség lehet kezdeti, külsődleges megfigyelési támasztékokra, (de csakis a praxisban, a gyakorlati szinten, amit sok állomás kell hogy megelőzzön), legyen az az égbolt a sok-sok csillaggal, mint pici, világító "pöttyök", vagy éppen a tenger hullámainak meditatív szemlélése, és még lehetne sorolni, mennyi egyszerű, és teljesen természetes módja van az elmélyülésnek. C. S. Lewis valahonnan sejtette, tudta, hogy ennek ellen-tradicionális megvalósítása is létezik, és nem volt rest leírni, még ha sci-fi formában is, mert tudta, hogy a "megtévesztések korát" éljük, és nagyon könnyű felülni sok-sok új ál-spirituális, vagy ál-tudományos áramlatnak. Ez valószínűleg azért is lehetett, mert Lewis erősen racionalista ember létére keményen megküzdött a hitéért, nem ajándékba kapta, hanem tudatosan, az elme műveleteivel szerezte meg. Intései ezért még inkább megfogadandóbbak.