Huszadik bejegyzés - A Szent Korona szimbológiai megközelítése

Szántai Lajos (1962-)

Szántai Lajost talán sokaknak nem kell bemutatnom. 1962-ben született Mezőkövesden, foglalkozására nézve néprajzkutató, és művelődétörténész. Magam is látogattam régebben néhány előadását, s bevallom, mindig vegyes érzelmekkel távoztam róluk. Az interneten számos anyaga megtalálható, elég a nevét beírnunk a keresőbe, és a bőség zavara fog fogadni. Azt azonban nem lehet elvitatni tőle, hogy a legmesszebbmenőkig a magyarság érdekeit tartja szem előtt, még akkor is, ha ütközőpontok vannak szemlélete, és más, szintén ősi hagyományainkat firtató nézetek között. Példának okáért ő mai napig síkra száll Szent István mellett abban a vitában, amely Istvánt a saját nemzete ellen forduló királynak mutatja be. Csak egy hivatkozás erejéig: Történelemhamisítás, amihez a teljes kép kedvéért még ezt is idekapcsolnám: Történelemhamisítás 2. No nyilván én ebben nem foglalhatok most állást, a bejegyzés sem erről szól. Ezzel csupán jelezni szeretném emberünk irányultságát. El kell még mondanom róla, hogy bizonyos erőteljes pontokon nagyon közelbe hozhatóak az általa vallottak a metafizikai tradicionalitással, de sok ponton egyáltalán nem. Jómagam a régi bölcsesség jegyében amondó vagyok, hogy a jót meg kell tartani, a rosszat pedig elvetni, azaz nem gondolom, hogy az egymással sokmindenben egyetértő, de néhány sarkallatos témában szöges ellentétben álló nézetek közül ne lehetne elismerni kinek-kinek az igazát. Szántai Lajos munkamódszere a "képelemzés". Egyik fő forrása tehát maga a Képes Krónika, melynek miniatúráitegyfajta "képolvasás" formájában értelmezi, és minden apró részletnek jelentőséget tud tulajdonítani. Nincs ez másként a Szent Korona zománcképeivel sem, ezért az alábbi tanulmányát, amely írásos formában csak nyomtatásban jelent meg (bár mozgóképen is biztosan akad erről anyag), igyekszem hűen átadni, jó darabig csakis idézve a szöveget. Meglepő módon, a metafizikai tradicionalistással való legszorosabb rokonságot talán pont ebben a témában mutatja a szerző.

A Szent Korona, ahogyan ma láthatjuk

"A szimbológiai kutatás célja és feladata, hogy az ember számára ismét megragadhatóvá tegye a tradicionális szimbólumrendszereket. Egy szimbólum életre keltése, áthatása a szellemi megvalósítás energiáival ezért végső soron elválaszthatatlan a közönséges, élettelen funkciókba süllyedt tudatfolyamatok és tudatállapotok vitalizálásától. Teljesen tévesek azok az elgondolások, amelyek szerint a szimbólumok „valami” helyett állnak, vagy „valamit” jelentenek. A szimbólumok nem jelképek, hanem valóságok. 

A magyar Szent Korona ebből a szempontból nem élettelen, holt kultúrtörténeti „emlék”, s méreteiben és arányaiban sem vizsgálható a tudattól független valóságként. A Korona egy benső, mágikus tudatállapot megnyilvánulása, szimbóluma és „lenyomata”. Egy olyan szakrális tudatállapoté, amely a jelenkori világban szinte elképzelhetetlenül magas szintet jelent. Azt már kimutatták, hogy a Korona minden szempontból megfelel a Corona Imperatoris által támasztott követelményeknek: „evilági hatalom nem áll fölötte”. Viszont abba már nem gondoltak bele, hogy mit jelent valójában az ilyen uralkodói jelvényhez megbonthatatlanul és elválaszthatatlanul hozzá kapcsolódó hatalmi és uralmi képesség, amelynek megvalósítása nélkül a király (a beavatandó tudat), mintegy kihullik a Koronával szimbolizált lét metafizikai centrumából. Hasonló következtetésekre jutott Pap Gábor is, amikor megfogalmazta – Révay Péterre hivatkozva – azt a tételt, hogy „nem a királyhoz kerestek koronát, hanem a Koronához királyt”. Vagyis egy olyan spirituális kvalifikációval rendelkező személyt, aki képes arra, hogy önmagát a lét teljességeként, a lét korlátlan uraként megvalósítsa: aki a létezés hierarchiáin, a társadalom, az Egyház és az Állam fokozatain a szabadság és a halhatatlanság pozíciójából uralkodik. A magyar Szent Korona tehát ennek a korlátlan uralomnak, hatalomnak és szabadságnak a látható és a láthatatlan (okkult) szférákra kiterjedő szimbóluma. Ezt egyébként a Turul-dinasztia Árpád-házi királyainak (a mitológiai és metafizikai síkokat szüntelenül átható) élete messzemenően alátámasztja. 

1.

„Az Imperator koronája a kerek világ” – mondja Honorius Augustodunensis, s mint tudjuk a Szent Korona minden tekintetben imperatori korona. Éppen ezért a Szent Korona maga a kerek, vagyis az egész, a teljes világ. Az a világ, amely az emberi tudattól elválaszthatatlan, s lényege szerint magában foglalja az „emberfeletti, s az „emberalatti” területeket, szférákat is, amelyek azonban sohasem választhatók el az örök, időtlen és időfeletti (tudati) valóságtól.

A „kerek világnak” most azt a vetületét vesszük vizsgálat alá, amely közvetlenül a mi világunk. Ez a világ lényegét tekintve az idővel keletkezik, s az idővel múlik el, de a keletkezés az elmúlás között korszakokra, ciklusokra oszlik: Arany-korra, Ezüst-korra, Érc-korra és Vas-korra. Ez utóbbi, a Vas-kor, vagy másként ólom-kor: a Kali-Yuga, a Sötétség kora. A Kali-Yuga Krisztus előtt 3102-ben, csillagászati értelemben 3101-ben kezdődött, s a jenkor, a modernitás kora ennek az „elsötétedésnek” van meglehetősen előrehaladott állapotában. A két szimbolikus dátum közül most a 3101-es kezdetet emelnénk ki, mert rendkívül szoros összefüggésben áll az Árpád-ház kihalásának évszámával: a Kr. u. 1301-es időponttal, valamint Szent Imre herceg 1031-ben bekövetkezett halálával. A számoknak ez a szimbológiai kombinációja azt jelenti, hogy azok a démonikus tendenciák, amelyek Kr. e. 3101-ben törtek a létezésbe, Kr. u. 1301-ben hallatlan erőteljességgel aktivizálták magukat, mintegy offenzívába kezdtek a világban még meglévő metafizikai spiritualitás kiiktatására. Mit jelent ez? Mindenekelőtt azt, hogy az Árpád-ház kihalásával megszűnt minden esély arra, hogy olyan dinasztiák jöjjenek létre, amelyekben szakrális uralkodók inkarnálódhatnak. Az a rendkívül drámai megfogalmazás, ami szerint III. András halálával „az utolsó aranyág tört le”, sokkal többet jelent egy hétköznapi tragédiánál: ugyanis magából a világból tűnt el végérvényesen a dinasztikus szolaritás lehetősége. A világ – a világosság – a fény-fáról tört le a Fénynek a világba alászálló ága. 

Látszólag messze kerültünk a Korona vizsgálatától, azonban, ha közvetve is, de végig a Koronáról beszéltünk: ugyanis a Kali-Yuga szellemellenes erői, hatalmai megjelentek, manifesztálódtak a Koronán is, s a szimbológiai gondolkodás értelmében, ha a Korona azonos a „kerek világgal”, akkor meg is kellett, hogy jelenjenek.
  

2. 

A Kali-Yuga jellegzetes „képviselői”: a lemurok. László András meghatározása szerint a lemur a halálközeli széthullottság fantom létformáját, az „állati” létformát, s valamilyen emberi létformát hordozó lény. A lemuriai szubsztrátum az emberi tudat felbomlasztását, a létezés teljes elsötétítését, széthullasztását szolgálja. Meg kell jegyeznünk, hogy a jelenkorban már szinte kizárólagosan lemuriai kultúráról beszélhetünk. Még a tradíciók és a vallások felületét, s számos esetben mélységeit is áthatja ez a rendkívül erőteljes, s mind erőteljesebbé váló démonicitás. Éppen ezért egyáltalán nem tekinthetjük véletlennek a Szent Koronán végbement kép-, kő-, és gyöngycseréket, „pótlásokat”, látszólag „jótékony” beavatkozásokat, javításokat. 1301 után ugyanis igen csekély lett az esély arra nézve, hogy a korona esetleges sérüléseit a megfelelő módon korrigálják, illetve kezeljék. Nem beszélve arról, hogy mondjuk a megfelelő tradicionális hátteret tudják biztosítani egy drágakő cseréjéhez, mivel itt nem pusztán egy követ, hanem egy szellemi, mégpedig hallatlanul magas szellemi állapotot is „vissza kell helyezni”, amit a kő szimbolizál. De tradicionális cserét és „jó szándékot” egy pillanatra sem szabad feltételeznünk: a Koronán végbement kő- és képcserék egyértelműen a lemuriai szubsztrátum jegyében mentek végbe. Azt azonban nem tételezhetjük fel, hogy a manipulációk közvetlenül 1301 után következtek volna, s egyszerre. 1301-ben az okkult szférában bekövetkező antispirituális offenzíva vette kezdetét, ami lehetővé tette a Szent korona fokozatos, mind mélyebb és mélyebb rétegeket érintő deszakralizálását.
  

3. 

Talán szokatlannak tűnhet, hogy a Koronával kapcsolatban ennyire hangsúlyozzuk a világban, a létezésben végbement, bekövetkezett hanyatlási folyamatokat, démonikus influenciákat, azonban ismételten fel kell hívnunk a figyelmet: a Korona a „kerek világgal”, a világ világfeletti és „világalatti” szintjeivel azonos. A világban történő elsötétedési (világtalan, világalatti) jelenségek bizonyos értelemben a Koronán is meg kell, hogy mutatkozzanak. Ezt az alapvető tételt egyébként maga Szent István fogalmazza meg a leghatározottabban, amikor Szent Imrét bevezeti, beavatja a Korona misztériumába. 

A létszemléleti irányvonalak kijelölését követően vegyük most vizsgálat alá a koronán azokat a pontokat, amelyeken a felvázolt antitradicionális offenzíva a leginkább érezteti hatását. Mint már említettük, a Koronán folyamatosan végeznek el (egy bizonyos idő óta) „pótlásokat” (a hiányzó és a sérült kövek, gyöngyök pótlása, cseréje), és képcseréket is. Révay Péter koronaőr az 1613-ban megjelent könyvében azt írja, hogy a Korona kerületének hátsó felén a Szent Szűz Mária, valamint keresztény királyok és császárok képmása látható. A jelenlegi állapotban viszont Szűz Mária nincs a Koronán. A nemrégiben lezajlott aranyműves-vizsgálatok kimutatták, hogy a kiemelkedő félköríves foglalatra szegecselt Dukász Mihály, valamint az alatta jobbra elhelyezkedő Geobitzász és a balra található Konstantin eredetileg nem szerepeltek a Korona abroncsán. A három képcsere közül tehát minden bizonnyal „felváltása”, lecserélése Dukász Mihályra volt a legutolsó. E három, lényegét tekintve Jézus Krisztussal, Szent Mihállyal és Gábriellel opponáló, szembehelyezkedő, valójában azonban ellene szegülő, ellene ható „földi uralkodót” minden fenntartás nélkül a lemuriai szubsztrátum manifesztációjának kell tekintenünk. Természetszerűleg merül fel a kérdés, hogy mit jelent az, ha egy minden szempontból szakrális imaginatív, képi utat megbontanak, s képeket váltanak le? Mindenekelőtt azt, hogy a világ szellemi arculatában végbemenő változásokat demonstrálják, másfelől pedig azt, hogy e változást (elsötétedést, elsötétítés) elősegítik olyan szellemellenes álalakzatok működtetésével, amelyek elsősorban a tudati struktúra megbontását irányozzák elő. Mindez pontosabban megfogalmazva: magában a tudatban funkcionáló képalkotó gondolkozás van kitéve egy rendkívüli erejű démonikus támadásnak, hiszen a kép önmagában hordozza a képessé, és a „képtelenné” válás lehetőségét is. Ezért, ha az embernek nincsen hiteles képe önmagáról, akkor előbb-utóbb tehetetlenül sodródó, örvénylő, meghatározhatatlan minőségű, pusztán emberszerű, de nem emberi kvalitásokat lesz képes felmutatni. Nézzük meg tehát közelebbről a „földi uralkodók” szimbológiai jelentését, összevetve a lemuriai szubsztrátum kísértetszerű – „állati” – alig emberi hármasságával. 

Dukász Mihály 

Dukász Mihály

A képen a következő felirat található: „Mihály a rómaiak Krisztusban hívő császára a Duk(ász)”. Miután itt egy antitradicionális formációról, ellenbeavatási műveletről van szó, a szöveget éppen az ellenkező előjellel kell értelmezni, amelynek a lényege a következő: „Mihály, aki szellemi romlást, széthullást idéz elő azáltal, hogy megbontja a lélekben, a világban a hit [pistis] képességét, vagyis kioltja a transzcendentális bizonyosságot”. Mi jogosít fel minket erre a talán meglepőnek tűnő megállapításra, az értelméből látszólag kifordított értelmezésre? Elsősorban az a kétségbevonhatatlan tény, hogy Dukász Mihály azt a pozíciót foglalja el, ami eredetileg Szűz Máriáé volt. Mária pedig, mint tudjuk, szimbológiai értelemben megfelel a Fénybe emelt világnak, az uralt hatalomnak. Aki a világot magához emeli és uralja: az Jézus Krisztus. A Korona homlokzati részén trónoló Krisztus poláris párja tehát csakis és kizárólag Mária lehet, hiszen Jézus Krisztus az, aki Máriát a mennybe emelte. Mária (szanszkrit: Māyā) mint világ, mint Fénnyel átitatott, áthatott világ egyben az örökkévalóság relatív princípiumának is megfelel: az idővel keletkezik, születik és az idővel múlik el. Ezért lecserélése Dukász Mihályra az időben végbemenő, de az időben kihunyó manipulációra utal, metafizikai régiókat nem érint. Viszont a konkrét, fizikai világban annál veszélyesebb tendenciákat hordoz: az ember halhatatlanságigényét semmisíti meg, a tudat időbeli megszűnését célozza meg oly módon, hogy megbontja, elsötétíti azokat a funkciókat, amelyek eredetileg a Fény időtlen lehetőségét hordozzák magukban. Megkísérlik eltörölni, kiiktatni a szellem üdvözülési és felébredési lehetőségének intuitív erejét, jelen esetben Jézus Krisztust. Erre már csak azért is igen nagyok az esélyek, mert a metafizikai bizonyosságát, identitását elveszítő ember elsősorban a világon keresztül próbál meg önmaga irányába tájékozódni, ha tehát a világból elvesszük a lélek szakrális erejét (Mária), s hétköznapi impulzusokkal váltjuk fel (Dukász Mihály), akkor megnyílik a lehetőség a teljes tudati mérgezettség előidézése, amire a jelenkorban annyi példát látni, hogy szinte idézni sem érdemes, mert mindenki a mérgezettség egyfajta állapotában él. Nem véletlen tehát, hogy Szűz Máriát távolították el, hiszen csakis a világon keresztül közlekedhetnek a Kali-yuga démonikus erői, csak a világosság nélküli világból meríthetnek erőt. Dukász Mihály tehát a lemuriai szubsztrátumnak azt a vetületét képviseli, amely az alig emberi kategóriának felel meg, amely az embert emberalatti régiókba rántja. 

Tamás apostol

Mint utaltunk már rá, a lemuriai szubsztrátum a tradíciók és a vallások bizonyos rétegeibe is behatolt, és a hiteles szellemi átélést kereső ember lelki szféráit rendkívüli módon veszélyezteti. Ez a felmérhetetlen veszélyeket rejtő tendencia a Koronán szintén kimutatható. Dukász Mihály ugyanis nem „csak” Jézus Krisztussal áll feloldhatatlan, kibékíthetetlen ellentétben, hanem a keresztpánton levő Tamás apostollal is, bár egészen más szempontok alapján, pontosabban megfogalmazva sokkal megfoghatóbb és a világban sokkal inkább nyomon követhető módon. Tamás apostol a hagyományok szerint Indiában térített. Az indiai térítés igen figyelemreméltó alátámasztását látjuk a zománckép bal felső sarkában. A felfelé törekvő, felemelkedő növényi indák, a fény növekedésének folyamatábrája az Ōm szótag szanszkrit írásjelében tetőződik be. Az Ōm szótag rögzítése annyira pontos és összetéveszthetetlen, hogy még az értelem-meghatározó „magocskát”, fénypontot is ott találjuk, s ez nemcsak szimbológiai, hanem kultúrtörténeti oldalról is újabb és újabb kérdéseket kell hogy felvessen a koronakutatásban. Az Ōm, tradícióhordozó minőségnek számít, ezért lényegében Tamás apostol nem pusztán a kereszténységet terjesztette Indiában, hanem a hindu tradíciót is képviseli a Koronán. S ez az a mozzanat, amelyben Tamás apostol a Dukász-problémával érintkezik. Ugyanis amennyiben kitartunk a Korona = világ elv mellett, akkor nem éppen meglepő módon arra következtethetünk, amit a világban amúgy is tapasztalni lehet: az indiai és keleti „tradíciók” korlátlan beözönlését a nyugati társadalmakba. S ez még egyáltalán nem lenne baj, ha ezt a folyamatot valóban fényteli, iniciatív erők irányítanák. De az ilyen felmérhetetlenül veszélyes „missziót” még csak véletlenül sem a Fény, hanem a spirituális sötétség fokozása, mélyítése érdekében végzik. Ez a bomlasztó, elsötétítő tendencia a Koronán egyértelműen bizonyítható és visszaigazolható: Dukász Mihály jelentős mértékben letakarja, lefedi Tamás apostolt, ami szimbológiai szempontból azt jelenti, hogy az Indiából és Keletről származó tanítások, meditációs technikák egy démonikus „szűrőn”, a lemuriai szubsztrátumon mennek kersztül, mire eljutnak a nyugati „tanítványokhoz”.
 Geobitzász 

Geobitzász

A kép felirata: „Geobitzász Turkia hívő király”. Ebben a szövegben szintén a Dukász-felirathoz hasonló létrontás érvényesül. Ezen túlmenően azonban itt található egy olyan konkrét elem, ami ránk nézve fokozottan érvényes. A Turkia elnevezés ugyanis mint ismeretes, egy időben Magyarországra vonatkozott. Ezért a Geobitzász-kép felirata a lehető legszigorúbban értendő azokra a vonulatokra, amelyek a magyarság tradícionális sajátosságaival állnak összefüggésben. Mire gondoljunk itt? Elsősorban arra, hogy mindazok az értékek, amelyeket a magyar tradíció hordoz, egy okkult régiókból kiinduló szellemellenes támadásnak van kitéve. Ez a hétköznapi életben azt vonja magával, hogy a hagyományfelejtés sokkal hatékonyabb és elevenebb nálunk, mint a hagyomány. „Geobitzász Turkia hívő királya” értelmezésünk szerint elsősorban a hitben, a pistis-ben levő realizációs lehetőséget iktatja ki. Viszont a pistis, a transzcendentális bizonyosság előfeltételezése nélkül semmiféle hiteles megismerés és megvalósítás (gnosis) nem képzelhető el. A pistis nélküli tudatot lényegében a létfelejtés, a tradíciófelejtés erői hatják át, más megközelítésben: a halál „követei” manifesztálódnak. S miután a magyarság „kollektív” öntudatához, önismeretéhez szinte elválaszthatatlanul hozzátartozik a nemzethalál érzése, Geobitzászt, „Turkia királyát” a lemuriai „hármasság” halálközeli, kísértetszerű, fantom-létformájával kell azonosítanunk.
 Konstantin 

Konstantin

A kép felirata: „Kón-(sztantinosz) a rómaiak bíborban született császára”. Bíborban születni ebben az esetben annyit jelent, mint egy itt és most nem részletezhető tinktúrával, egzisztenciális „festékkel” átitatottan a halálban kioltódni, a halálon túli cél lehetőségét elveszíteni. A létezés olyan mély szintjeire zuhanni, ami szimbolikusan és lényegében is megfeleltethető az állatok világának. A Konstantint ábrázoló kép ezt minden további nélkül alátámasztja. Ha kicsit figyelmesebben vizsgáljuk meg konstantin arcát, akkor láthatjuk, hogy egyre inkább elveszti emberi jellemzőit, s egy nem igazán körülírható, „puhatestű arc” néz velünk szembe. Konstantin tehát a lemuriai szubsztrátum állatszerűségének a hordozója.
  

4. 

S végül a lemuriai szubsztrátum kérdéskörét lezárva, beszélnünk kell még arról a zafírról is, ami Dukász Mihály alatt, Geobitzász és Konstantin között foglal helyet. A zafírt eredetileg II. Mátyás utasítására tették erre a helyre, eltávolítva onnan egy állítólagosan sérült követ. A most látható kő rendkívül szépen csiszolt, azonban az esztétikai tulajdonságoknál több pozitívumot nem szabad neki tulajdonítani, ugyanis a legszorosabban összefügg a lemuriai hármassággal, a „földi uralkodók” által képviselt hatással. Kicsit talán a mesékből vett hasonlattal élve, azt is mondhatjuk, hogy Dukász Mihálynak, Geobitzásznak és Konstantinnak ebben a kőben van az ereje, s az, hogy Geobitzász tulajdonképpen erre a kőre tekint, ezt messzemenően igazolja."

A tanulmány ezek után (nem minden képet és elemet említve) rátér a Korona azon egyéb részeire, melyek nem, vagy alig estek áldozatul a fenti deszakralizálásnak. Mivel röviden és felsorolásszerűen halad végig ezeken a pontokon, itt én is rövidítek.

Szent Kozma és Szent Damján

A gyógyító szentek, Szent Kozma és Szent Damján a gyógyítás hétköznapi értelmén túl a transzcendens eredetű tudással: a gnōsisszal állnak a legszorosabb kapcsolatban.

Szent György és Szent Demeter

A harcos szentek, Szent György és Szent Demeter a heroicitást szimbolizálják, ők jelenítik meg a lovagi (ksatriya) utat, amely a magyar tradícióra olyannyira jellemző.

János apostol

A nyolc apostol a metafizikai értelemben vett nyolc megvalósítási utat, meditációs technikát szimbolizálja (ezt keleten a „nyolcrétű ösvénynek” is nevezik), de a zománcképek állapota alapján János apostolé az, amely a legsértetlenebb. Az a roppant erős fény-körvonal, amely alakját körülveszi, arra utal, hogy „az embernek szigorúan önmaga felé fordulva, önmagában kell a műveleteket végrehajtani, egyfajta hermetikus elzártságban”, mielőtt bármi mást tesz, s mindennek végső célja egy olyan fény-felszabadítás, fény-állapot létrehozása, amely a halált magának a halálnak a „gyomrából” kitörve győzi le.

Nos, ha mindent nem is kell feltétlenül elfogadni a fentiekből, megfontolandó bőven akadhat benne.

Forrás: Szántai Lajos - "Szent őseink nyomában maradva"

Tizenkilencedik bejegyzés - Egy elrettentő példa

C. S. Lewis (1898 - 1963)

Bizonyára sokan ismeritek C. S. Lewis nevét, de legalábbis az általa írt, és filmre vitt Narnia-sorozatot. Lewis-ról nem csak annyit érdemes tudni, hogy J. R. R. Tolkien barátja volt, hanem azt is, hogy többek közt a középkori és a reneszánsz irodalom professzoraként jeleskedett, és nem mellesleg a kereszténységgel is foglalkozó teoretikus író is volt. Mint a Surprised by Joy (Az öröm vonzásában) című munkájában írja:

"1929 húsvét utáni időszakában beadtam a derekam, s talán mint olyan valaki, aki egész Angliában a legkedvetlenebbül és a leginkább vonakodva tért meg, elismertem, hogy az Isten – Isten."

Protestáns és katolikus berkek is érdeklődtek munkái iránt, bár nem egyszer megkapta az egyházi feddést, hogy szimbólumai hemzsegnek a pogány misztikától. E helyt ezt nem szándékszunk megvitatni, ellenben Kozmikus Trilógiájának harmadik kötetéből az idők jeleinek jegyében idéznünk kell kicsit. A regény egy sci-fi és egy fantasy keveréke, a címe: A rettentő erő, (That Hideous Strength).

A rettentő erő (1945)

Az alaptörténet szerint a Jó és a Rossz végső összecsapása a modernista áltudomány és a szó jó értelmében vett spiritualitás között zajlik majd le. Éppen ezért a gonosz erők a nagybetűs Egyetemet szállják meg, a jók maroknyi csapata pedig egy vidéki kis házban tömörül. A történet sejteti olyan láthatatlan, valószínűleg nem evilági, de nem is mennyei, a fizikai síkon egyelőre még kevéssé, de az eszkalálódás folyamán egyre intenzívebben megjelenő erők, vagy befolyások létezését, amelyet a regény, azaz Lewis "makrobáknak" nevez. Természetesen egy ilyen szüzsé igényli azt a szereplőt, akinek jellemfejlődésen kell keresztülmennie. Őt itt Mark-nak hívják, aki a tudományos karrierért még feleségét is otthagyja, amikor magas előmenetellel kecsegtetik a sátáni influenciák. És természetesen elérkezik az a pont, amikor kicsinyes énje szembekerül valódi lelkületével, ami még őrzi a jót.

A modern tudomány itt úgy jelenik meg, mint egyfajta ellenbeavatási papság. A hideg ráció, és az embert, a lelket, a szellemet mindenből kihagyó pragmatikus álfilozófia az, amelynek segítségével értelmes embereket is képesek a rossz oldalra állítani, anélkül, hogy azok kezdetben tudnák, hogy mi történik velük. Aztán persze jönnek a beavatási, (azaz ellen-beavatási) fokozatok, amelyek egyre nyilvánvalóbbá teszik, honnan fúj a szél. Mark-ot egy Frost nevű fickó "oktatja" az elfogadhatatlanra, példáúl így:

 -Vagyis úgy véled - mondta Mark -, hogy semmi értelme feltenni a kérdést, hogy az Univerzum jó irányba halad-e? - Nincs - felelte Frost. - Ez a megítélés, ha közelebbről megvizsgálod, érzelmi megnyilvánulás. Maga Huxley is csak olyan emotív kifejezésekkel tudta körülírni, mint "gladiátori" vagy "könyörtelen". Természetesen a híres római előadás-sorozatra utalok. Mikor a létért folyó úgynevezett küzdelmet megtanuljuk statisztikai tételként felfogni, elérkezünk [...] "a fogalomhoz, amely annyira mentes az érzelmektől, mint egy határozott integrál". És lám, az érzelemnek nyoma vész. S vele együtt semmivé lesz az érték külső mércéjének abszurd eszméje is, ami nem más, mint az érzelmek mellékterméke. - S vajon az események jelenlegi alakulása - kérdezte Mark - akkor is igazolni fogja önmagát, és ebben az értelemben jónak mondható marad, ha a szerves élet kiirtására irányul, mint az szándékában áll? - Ez magától értetődik - mondta Frost. - Ha egyszer ragaszkodsz a kérdés ilyetén megfogalmazásához.[...] - Éppen ezért szükséges tehát - folytatta Frost -, hogy átess egy, az objektivitásra irányuló szisztematikus kiképzésen. A cél az, hogy kiirtsunk az elmédből mindent, ami eddig motivált. Olyan ez, mint egy ideg kiirtása. Az ösztönös preferenciák teljes rendszerének, mutatkozzanak akár etikai, esztétikai vagy logikai köntösben, egyszerűen meg kell semmisülnie.

Durva, ugye? Mintha mindaz, amit például a buddhizmusban is megtalálunk alaptanításként, hogy a cél az én megszüntetése, az itt kerülne kifordított módon kifejtésre. Hiszen a buddhista "ellobbanás", az én felszámolása nem azt jelenti, hogy megölöm ezt az én-emet, még ha oly kicsiny is, hanem azt, hogy kitágítom, azaz túllépek rajta magasabb Én-em felé, tehát ezen az úton nem az életből a halálba, hanem a halálból az életbe igyekszem. Vagyis itt egy ellen-beavatási ellen-doktrínát ír le a szerző, jól látva azon embernek már kevéssé mondható lények szemléletmódját, akik nagy valószínűség szerint sajnos tényleg léteznek mai világunkban, még sajnálatosabb módon igen nagy befolyással mindennapi életünkre. De haladjunk tovább szereplőnk "lenini" útján. Az Objektivitás Termébe zárják, ahol nincs más dolga, mint hogy körülnézzen. Ez nem tűnik nehéz feladatnak, mégsem kívánom senkinek! Nézzük csak:

- Parancsolj, lépj be! Amit itt bent látsz, arról senkinek nem beszélhetsz. Mindjárt jövök.      Kinyitotta az ajtót, s Mark belépett.Első pillantásra a szoba meglehetősen alulmúlta Mark elvárásait. Egy egyszerű, üres tanácsterem volt, középen egy hosszú asztallal, amit nyolc-kilenc szék vett körül. Ezenfelül néhány kép lógott a falon, illetve egy hosszú létra (ez meglepte) állt az egyik sarokban. [...] A figyelmes szem nyomban észrevette volna, hogy a termet elméretezték, nem túlzottan, de ahhoz eléggé, hogy kényelmetlenül érezze magát benne az ember. Túl magas volt és túl keskeny. Mark-ra, bár nem elemezte az okot, mindenesetre hatással volt, és ahogy múlt az idő, egyre jobban feszengett. [...] Ekkor vette észre a pöttyöket a plafonon. Nem piszok volt vagy természetes elszíneződés, hanem szándékosan odafestett kis fekete pöttyök. Összevissza lettek felmázolva a halvány mustársárga felszínre. Nem volt belőlük sok, talán harminc - vagy tán száz is? Elhatározta, hogy nem esik bele abba a csapdába, hogy megszámolja őket, annyira összevissza voltak felfestve! Vagy téved? Szeme kezdett hozzászokni a pöttyökhöz, és csoportos elrendeződéseket figyelt meg (jobbra tőle is volt egy ötös alakzat), amelyek már-már szabályosnak tűntek. Mintha valami mintát ábrázoltak volna. Külön idegesítő volt, hogy mindegyik hasonlított valami alakzatra, de egyik sem volt szabályos... Hirtelen rádöbbent, hogy ez is egy csapda. Szemét az asztalra szögezte.       Az asztallapon is voltak pöttyök: fehérek. Fényes, nagyjából kerek, fehér pöttyök voltak, és mintha úgy lettek volna odafestve, hogy tükrözzék a plafonra festett pontok mintáját. Bár... nem, nem is... aha! Az asztali minta, már ha mintának lehetett nevezni, a mennyezet hajszálpontos fordítottja volt. Néhány kivétellel. Azon kapta magát, hogy egyre gyorsabban kapkodja a tekintetét a plafonról az asztalra és vissza, hogy megoldja a pöttyök rejtélyét. Immár harmadszorra észlelte a csapdát. Inkább felállt, hogy járjon egyet. Elkezdte nézegetni a festményeket.

Nos, ezeket a regénybeli festményeket inkább nem idézem, elég plasztikusan vannak leírva, és inkább egy horrorfilmbe illenek, de talán elég annyit megjegyeznem róluk, hogy negativisztikus értelemben Hieronymus Bosch képeire emlékeztetnek. De szereplőnk érzései árulkodóak, miután mindent megnéz, így érzi magát:

Most, hogy elakadt a részletekben, a kép felszínes hétköznapisága vált a legfőbb zavaró tényezővé, mint bizonyos álmok elején, amelyekben a látszólagos ártatlanság mögött tudni, hogy ott rejtőzik a gonosz. [...] Sok-sok évvel ezelőtt Mark egyszer azt olvasta, hogy "bizonyos dolgok olyan határtalanul gonoszak, hogy a beavatatlan szem számára ártatlannak tűnnek". Most minden megvilágosodott. [...] Már értette, mi ez az egész. [...] Az egész folyamat arra irányult, hogy kiirtson belőle minden emberi reakciót, hogy megfelelővé tegye a makrobák finnyás ízlésének. A szobát minden bizonnyal az aszkétizmus és a természetellenesség magasabb fokozatú próbatételei követik majd - undorító étkek elfogyasztása, koszban és vérben való pancsolás, kiszámított obszcenitások rituális előadása...

Az idézésben itt megállok. Mert valóban, az ellen-beavatás fázisait írja le a könyv meglehetősen érzékletesen. A pöttyök a falon, mesterséges elosztásukkal csak a jéghegy csúcsa. Mert az igazi beavatásban tényleg szükség lehet kezdeti, külsődleges megfigyelési támasztékokra, (de csakis a praxisban, a gyakorlati szinten, amit sok állomás kell hogy megelőzzön), legyen az az égbolt a sok-sok csillaggal, mint pici, világító "pöttyök", vagy éppen a tenger hullámainak meditatív szemlélése, és még lehetne sorolni, mennyi egyszerű, és teljesen természetes módja van az elmélyülésnek. C. S. Lewis valahonnan sejtette, tudta, hogy ennek ellen-tradicionális megvalósítása is létezik, és nem volt rest leírni, még ha sci-fi formában is, mert tudta, hogy a "megtévesztések korát" éljük, és nagyon könnyű felülni sok-sok új ál-spirituális, vagy ál-tudományos áramlatnak. Ez valószínűleg azért is lehetett, mert Lewis erősen racionalista ember létére keményen megküzdött a hitéért, nem ajándékba kapta, hanem tudatosan, az elme műveleteivel szerezte meg. Intései ezért még inkább megfogadandóbbak.

Tizennyolcadik bejegyzés - Intelem

Hermann Hesse (1877 - 1962)

"A magister ludi levele a nevelési hatósághoz

[...] Kasztália intézménye, a rendünk, tudományos és oktatói munkánk, az üveggyöngyjátékkal s minden mással együtt legtöbb rendtagunknak olyan magától értetődő, mint mindannyiunknak a levegő, melyet belélegzünk, és a talaj, amelyen állunk. Alig gondol rá valaki csak egyszer is, hogy ez a levegő és ez a talaj esetleg nem is létezhetne, hogy egy napon levegőnk elfogyhat, s a talaj kicsúszhat lábunk alól. Olyan szerencsések vagyunk, hogy védetten élhetünk egy kicsiny, tiszta és derűs világban, s bármely furcsának tetszhetik is, nagy többségünk abban a hiszemben él, hogy ez a világ mindig megvolt, s mi beleszülettünk.

[...] Ámde, amiként évszázadok és évezredek voltak Kasztália nélkül, úgy a jövőben is lesznek ilyen korszakok. És ha én ma kollégáimat és a tiszteletre méltó hatóságot erre a tényre, erre a közhelyre emlékeztetem, s arra kérem, vessen egy pillantást a bennünket fenyegető veszélyekre, ha tehát egy percre vállalom a próféta, az intő és bűntudatot hirdető nem éppen kedvelt és könnyen gúnyolódást keltő szerepét, akkor az esetleges csúfolódást is készséggel elviselem, de mégis reménykedem benne, hogy a többségetek végigolvassa levelemet, sőt néhányan itt-ott egyet is fognak érteni velem. Már ennyi is bőségesen elegendő volna.

Az olyan intézményt, mint a mi Kasztáliánk, a szellemnek egy ilyen kis államát belső és külső bajok veszélyeztetik. [...] Ha mármost a mi rendünket nemességnek tekintjük, s azt próbáljuk vizsgálni, mennyire igazolja viselkedésünket, különállásunkat a nép egészéhez és a világhoz viszonyítva, mennyire kapott el már és lett úrrá rajtunk a jellegzetes nemesi betegség, a hübrisz, az önhittség, a rendi gőg, a mindent-jobban-tudás, a hálátlan haszonélvezés, akkor jócskán támadhat aggályunk. A mai kasztáliaiból, úgy lehet, nem hiányzik az engedelmesség, a rend törvényeit megtartó szorgalom, a kulturált szellemiség; de vajon nem hiányzik-e belőle nagyon gyakran annak megértése, hogy ő is a nép szervezetébe, a világba, a világtörténelembe tartozik? Tudatában van-e létezése alapjának, tudja-e, hogy egy élő organizmushoz tartozik, annak a levele, virága, ága vagy gyökere? Van-e sejtelme, milyen áldozatokat hoz érte a nép, amikor táplálja, felruházza s lehetővé teszi iskoláztatását s sokrétű tanulmányait? És sokat törődik-e létünk és különállásunk értelmével, van-e igazi elképzelése rendünk és életünk céljáról? Akad kivétel, sok és dicséretes kivétel, de én hajlamos vagyok mindezekre a kérdésekre nemmel válaszolni. Az átlagos kasztáliai talán nem veti meg a világi és nem tudós embert, irigység és gyűlölet nélkül néz rá, de nem tekinti testvérének, nem látja benne kenyéradóját, s a legcsekélyebb mértékben sem érez felelősséget azért, ami odakint a világban történik. Élete céljának a tudományok önmagunkért való ápolását látja, vagy csak azt, hogy élvezettel sétálgasson egy olyan műveltség kertjében, amely szívesen tünteti fel magát egyetemesnek, noha mégsem egészen az.

[...] De hát mi, kasztáliaiak nemcsak a saját erkölcsiségünktől és értelmünktől függünk, hanem lényegileg nagyon is az ország állapotától s a nép akaratától. Esszük a kenyerünket, használjuk könyvtárainkat, fejlesztjük iskoláinkat és levéltárainkat - de ha a népnek nem lesz többé kedve hozzá, hogy ezt lehetővé tegye nekünk, vagy ha elszegényedése, háború stb. az ország erre képtelen lesz, akkor abban a pillanatban vége az életünknek és tanulmányainknak. Hogy országunk az ő Kasztáliáját s a mi kultúránkat egy napon fényűzésnek tekinti majd, amelyet többé nem engedhet meg magának, sőt hogy egy napon élősdieknek, kártevőknek, tévtanok hirdetőinek és ellenségének érez majd minket, ahelyett, hogy jóindulatúan büszke lenne ránk, mint eddig - ezek a veszélyek fenyegetnek bennünket kívülről.

[..] Ha az érdekek és jelszavak harcában az igazság abba a veszélybe kerül, hogy éppúgy értékét veszti, eltorzul és erőszak áldozata lesz, mint az egyes ember, mint a nyelv, a művészetek, mint minden szervesen és mesterségesen fölnevelt, kitenyészetett dolog, akkor nekünk egyetlen kötelességünk, hogy ellenálljunk, és mentsük legfőbb hittételünket, az igazságot, vagyis az igazságra törekvést. A tudós, aki szónokként, szerzőként, tanítóként hamisan nyilatkozik meg, tudatosan támogat hazugságokat és hamisításokat, nem csupán szerves alaptörvények ellen cselekszik, de ezenkívül - minden időszerűség látszata ellenére - nem használ, hanem súlyos kárt okoz népének, megrontja levegőjét és földjét, ételét és italát, megmérgezi a gondolkodást és a jogot, segítségére van minden gonosz és ellenséges erőnek, amely megsemmisüléssel fenyegeti a népet.

A kasztáliai tehát ne legyen politikus; szükség esetén ugyan áldozza fel személyét, de hűségét a szellemhez soha. A szellem csak akkor jótékony és nemes, ha az igazságnak engedelmeskedik; mihelyt elárulja, mihelyt lemond az igazság tiszteletéről, megvásárolhatóvá és tetszés szerint hajlíthatóvá válik - potenciálisan ördögivé is lesz, és sokkal rosszabb, mint az állati, ösztönös bestialitás, mert abban még mindig van valami a természet ártatlanságából. [...]

Az üveggyöngyjáték-mester

Utóirat:

Engedtessék meg nekem, hogy ehhez még hozzáfűzzem a tisztelt Jakobus atya néhány szavát, amelyet egyik felejthetetlen magánóráján jegyeztem fel:

>>Eljöhet a rémület és a legmélyebb nyomor ideje. De ha a nyomorban is lehetséges még valamelyes boldogság, az csak szellemi lehet, visszafordulás az előző korok művelődésének megmentéséhez, odafordulás a szellem derűs és állhatatos képviseléséhez egy olyan korban, amely különben teljesen az anyag áldozatául eshetnék.<<"

Forrás: Hermann Hesse - Az üveggyöngyjáték (Fordította: Horváth Géza)

Tizenhetedik bejegyzés - A Professzor és az Esemény

A következőképpen történt. Kétezertizenvalahány szilveszterének fagyos éjszakáján Mérő Professzor – aki már a gyermekkor áldott éveiben is koravénségéről volt ismeretes nevelőszülei és szűkebb környezete szemében –, most, harminckilenc esztendősen egy általa ismeretlen külvárosi buszmegállóban ácsorgott, s miután megunta a várakozást, gyalogszerrel indult el abba az irányba, mely sejtése szerint otthona felé vitte.

Kollégái még ott maradtak az újévi összejövetelen, de ő már egy kicsit feszélyezve érezte magát körükben, ezért óvatosan távozott onnan. Általában is kerülte az ilyen alkalmakat, hiszen számára a kollégák valóban „csak” munkatársakként nyertek értelmet, mint olyan személyek, akik az Egyetem nagy belmagasságú falai közt vele együtt tevékenykedtek az elméleti tudományok különböző területein, melyeket magas szinten, és kellő méltatottságtól övezve míveltek generációk óta.

Nem mintha a Professzor emberkerülő vagy éppenséggel mogorva alak lett volna, csupán visszahúzódó természetének volt köszönhető, hogy a külsőségeket tekintve kollégáit pusztán szürke, vasalt öltönyök, szépen kötött nyakkendők és pontosan járó karórák halmazaként fogta föl, akiket a nemes ügy szolgálata, és a szellem ismeretlen területeinek meghódítására tett kísérletek kovácsoltak össze egyfajta tudós lovagrenddé.

Persze a Professzor emberismerete meglehetősen pocsék volt. Nem tudta, hogy azok, akiket ő bajtársainak tart a diszciplínák mezején, főleg csalódott, savanyú emberek, akik hivatalukat már csak rutinszerűen töltik be, unottan oktatják tudásra szomjúhozó diákjaikat, s titkon rendszeres alkoholfogyasztók. Nem tudta, hogy egyikük sem dolgozik az emberi gondolkodás eleddig biztosnak hitt formáját alapjaiban megrengető elméleten, és egyikük szeme sem csillog repesve, amikor fellapozza a szakterületét érintő, friss eredményekről beszámoló Tudományos Közlönyt.

Képzeletében az Egyetem olyan volt, mint egy nagy közösség, ahol a Dékán meghitt eszmecserére invitálja a tanársegédeket, hogy kvantumfizikáról, biomechanikáról és egyéb örvendetes dolgokról mélázhasson velük, nem beszélve a tanszékre benyújtott számtalan önálló értekezés egyes részproblémáinak végtelenül precíz kielemzéséről, melyet lelkes diákok és szeretve tisztelt tanáraik órákon át folytatnak a hatalmas termek bejáratainak míves boltívei alatt, s csak akkor hagyják abba, amikor az alázatos portás tapintatos köhécselések közepette próbálja felhívni a figyelmüket, hogy az Egyetem kapuit az előírásoknak megfelelően tíz perc múlva kénytelen lesz bezárni.

Tehát a Professzor semmit sem tudott arról, hogy álmai egyáltalán nem állják meg a helyüket a valóság kegyetlen ítélőszéke előtt, már csak azért sem, mert ő maga valóban egy korszakalkotó felfedezésen dolgozott. Számtalan átvirrasztott éjszakát hagyott már maga mögött, abban a reményben görnyedve jegyzetei fölé a kis íróasztali lámpa fényénél, – papírra vetett számításait visszatükröző szemüvegével az orrán –, hogy egyszer majd bizonyíthatóvá tudja tenni azt az elgondolását, amit már gyermekkorában is megsejtett, de csak a matematika nyelvén tudott volna róla számot adni.

Mert a Professzor szakterülete a Matematika volt, s mostanra már igen magas fokra jutott – bár szerinte nem elég magasra, mert akármilyen közel került a megoldáshoz, valami még mindig hiányzott, s ez gyakran elszontyolította.

Azon a bizonyos szilveszteri éjszakán is azért indult haza hamarabb, hogy nyugodt magányában tovább foglalkozhasson egy Bökkenő megoldásával, amire nemrég figyelt fel elméletének tükörsimára vágott csapásán, no meg azért is, mert mint mondottuk volt, kissé feszélyezve érezte magát az egyre szabadosabb kedvű kollégák körében.

Már vagy fél órája gyalogolt a hideg utcákon, és újra merengeni kezdett, ezért nem is nagyon figyelt lépteinek helyes irányára, így aztán alaposan eltévedt. Megállt. Körülnézett, és ekkor vált szem- és fültanújává annak az Eseménynek, mely életében minden ezután bekövetkezett esemény okozója lett. Ez pedig a teljesség igénye nélkül, megközelítő pontossággal így történt:

A kihalt utca járdaszegélyein parkoló üres autók fényszórói felgyulladtak, és a kocsik elindultak esetleges irányokba, minimum 120 km/h-ás sebességgel, mégis óvatosan, nehogy egymásnak, vagy a Professzornak ütközzenek, sőt, némelyik jármű felemelkedett és tülkölve úszott a magas égben a házak teteje fölött, aztán a város alatt húzódó csatornarendszerből vidám morajlás indult, az úttesteken és a járdán lévő fémfedelek kinyíltak, és számtalan nevető bohóc bújt elő a föld alól, hogy különböző mulatságos tréfát adjon elő hangos trombitálásokkal és igen hajlékony testfelépítést feltételező tornamutatványokkal kísérve, piros és kék és sárga kavalkáddá változva, miközben eleredt a hó, és százötvennyolc tarka esernyő (ennyien voltak a bohócok) és még egy (a Professzor részére) gyorsan a jelenlévő személyek feje fölé sietett, követve az adott illető szabálytalan mozgását, bár előzékenységük feleslegesnek bizonyult, mert a hópelyhek is igyekeztek udvariasan hullani, kikerülték a Professzor hideg hőmérsékletű behatásokra érzékeny nyakszirtjét, de azért a szemüvegére esett néhány, így meg kellett egy kicsit törölnie, hogy tisztábban lássa azt a szimfonikus zenekari hangszerkészletet, amely macskák, kutyák, lovak és néhány delfin értő keze-mancsa-uszonya ügyében hangolódni kezdett, mielőtt a karmester, az éppen az utolsó pillanatban odabukdácsoló frakkos pingvin jelt adott volna málnás nyalókájával (a karmesteri pálcát véletlenül megint otthon hagyta) a Nászinduló megszólaltatására, melynek előadására, mint a következő pillanatban kiderült, azért került sor, mert Rebeka, a szigorú, ám annál gyönyörűbb királynő frigyre lépett egy szerencsés fickóval, aki felmérhetetlen erőfeszítések árán hódította meg a királynő szívét, s most konfettiözöntől övezve vonultak be egy guruló, meztelen antik szoborcsoportot formázó műalkotásegyüttes tetején, egy-egy márványhölgyemény nyakában, akik csak a látszat kedvéért voltak mozdulatlanok, mert hát levegőt azért mégis kellett venniük, s ilyenkor hatalmas orrcimpáik meg-megremegtek, egyiküknek még tüsszentenie is kellett, de ügyesen visszatartotta, úgyhogy végül nem lett baj, és az esküvő után ők is kinyújtóztathatták több ezer éves végtagjaikat, kivéve a Milói Vénuszt…

Aztán egyszer csak vége lett. A Professzor pislogott néhányat, de mindent olyannak látott újra, mint öt perccel azelőtt. Hajnali 3 óra 17 perckor ért haza kóválygó fejjel, gyorsan megivott egy kávét, és közel negyed órára leült a fotelbe. Ez a negyed óra igen fontos volt a Professzor életében, ha nem fontosabb, mint az Esemény, amit látott. Mert ez alatt a Negyed Óra alatt jött rá a megoldásra, amit hiába keresett annyi éven át. A Negyed Óra leteltével pontosan megegyező pillanatban felállt a fotelből, íróasztalához sétált, ahol újra leült arra a székre, amin annyi éjszakán át ült már, és elővette jegyzeteit. A kis Bökkenőt, ami nemrég még aggasztó léket képezett elmélete csónakján, szinte azonnal betapasztotta, nem is ez volt most a legfőbb.

Mint a motolla, úgy rótta a hétköznapi ember számára teljesen érthetetlen kriksz-krakszokat, számokból, tizedesvesszőkből, törtjelekből és egyezményes számtani rövidítésekből gombolyítva egyre előre azt a levezetést, amely immáron négyszázötvennyolc írott lapra rúgott, – a lapok mindkét oldalát értve természetesen –, s végül az utolsó tollvonások kirajzolták az elmélet megfellebbezhetetlen eredményét, melyet annyi év magányos munkája kristályosított ki.

A Professzor életében először boldog volt. A Professzor életében először gyerek volt. A Professzor nagyon, de nagyon örült.

Másnap lélekszakadva rohant az Egyetemre, kezében lobogtatva az elméletet, hangos magyarázkodásokba kezdett, de gyorsan lecsillapították, hogy hát ezen négyszázhatvanhét éves univerzitás méltóságteljes falai között azért mégsem illik ily bohón viselkedni, így a Professzor a hivatalos utat szem előtt tartva meghallgatást kért a Dékántól, aki hosszú órákon át várakoztatta, mire beengedte szentélyébe. A Professzor csöndben maradt, csak a paksamétát tette le a Dékán elé.

A Dékán lassan, morfondírozva, időnként meg-megállva a gondolatmenet követésében, de türelmes jóindulattal végigolvasta a bizonyítást. Nos? – kérdezte a Professzor, mire a Dékán annyit felelt: Szép munka, csak az a baj, hogy én ezt nem értem!

A Professzor kissé elszomorodott, de hamar túltette magát a Dékán értetlenségén, és gyorsan lefénymásolta munkáját ötvenegynehány példányban, és mindegyiket gondosan elhelyezte az Egyetem Tanárainak, Docenseinek, Rektorainak, Doktorainak, Magisztrátusainak, s ki tudja még, milyen egyéb címzetű oktatóinak fakkjába. Az érintettek meg is kapták, elolvasták, és egy héttel későbbre soron kívüli szimpóziumot hívtak össze, melynek keretén belül Vizsgálóbizottság előtt kellett a Professzort meghallgatniuk elméletének mibenlétét és bizonyíthatóságát megítélendő.

És egy hét múlva a Professzor ott állt a katedrán, előtte pedig díszes talárokkal fedett fejű, itt-ott borvirágos arcú tudorok ültek várakozva. A Professzor előadta szóbeli értekezését, a lehetőségig lefordítva felfedezésének összetevőit az érthetőség javára, és rengeteg kérdésre válaszolt. Eközben azt vette észre, hogy egészen másképp vélekedik most ezekről az emberekről, a kollégáiról, akiket eddig a tudomány helytartóinak tartott. Minden értelemben tisztán látta őket. Látta, hogy boldogtalanok, hogy unják hivatásukat, (és egyikük-másikuk iszik, mint a kefekötő!), és érdekes módon jobban megszerette őket, mint eddig valaha. Már nem csak a tudomány auráját tudta rajtuk letapogatni, mélyebb rétegeket is észlelt, miközben kérdő tekintetű, zavarodott soraikon végignézett, és már egyáltalán nem neheztelt rájuk a szilveszter este miatt, hiszen arra is rájött, hogy az igen tisztelt kollégák is emberek, s talán ővele volt a baj, hogy mindig másnak akarta őket látni, mint amilyenek valójában.

Ám arra is rájött, hogy újdonsült felfedezése révén talán még távolabb kerül tőlük, pont most, hogy már ennyire rokonszenvesek lettek a számára. A kedves kollégák csak csóválták a talárjukat, nem nagyon értették a Professzor elgondolásait, de valamit megsejtettek belőle, sőt, egyes tanársegédek felálltak, és tapsolni kezdtek. Fejkapkodós, zavarodott hangulat lett úrrá az egybegyűlteken, és a nap végére nem született egyöntetű ítélet.

A Professzor megköszönte a figyelmet, és pár hét múlva érzékeny búcsút vett az Egyetemtől, majd nyugdíjba vonult. Elmélete további viharokat indukált szakmai berkekben, s nemsokára megjelent a Tudományos Közlönyben, amit egyre többen olvastak csillogó szemmel. Hamarosan közkiadást is megért a mű, s mivel a Matematika nyelvén íródott, a világ egyetlen táján sem kellett lefordítani, hiszen mindenki értette, aki valóban érteni akarta, bár azt sokan felrótták a szerzőnek, hogy egy ilyen bonyolult jelrendszer segítségével volt csak képes kifejezni azt a nagyon egyszerű dolgot, amit felfedezett. Voltak tudósok, akik a formális logika kikerülését nehezményezték benne, de voltak olyanok is, akik pontosan ezt méltatták a nevezetes irományban.

Érdekes módon a legtöbben az általános iskolás gyerekek olvasták, úgy ötödikes-hatodikos korosztályúak. Meglepően fogékonyak voltak rá, gyorsan és könnyen olvasták, bár fura mód még csak ekkor tanulták az alapvető matematikai műveleteket.

Sok háziasszony nem is olvasta, csak kinyitották a könyvet, lapozgatták, és a jelek hol harmonikus, hol diszharmonikus, de mindenképpen tudományosan esztétikus mivoltát szerették benne, s azt mondták, ők értik miről szól, és végre valaki megírta.

De ne feledkezzünk meg a Professzor további sorsáról sem, pontosabban Mérő úrról, mert már nemigen használta hivatásának e reá vonatkozó titulusát. Tehát Mérő úr élete csak most kezdődött el igazán, hiszen ne feledjük: még egyáltalán nem volt öreg, előtte az egész élet, (amely most kezdődött csak el igazán).

Mert volt egy fontos dolog, amit véletlenül elmulasztottunk közölni Mérő úrral kapcsolatban, amikor azt a bizonyos Eseményt, és az azt követő közel Negyed Órát taglaltuk. Nevezetesen azt, hogy Mérő úr ez alatt a Negyed Óra alatt számára meglehetősen szokatlan érzelmi állapotba került. Vagyis nagyon szerelmes lett hirtelen.

„De hát kibe?” – kérdezhetné a kedves, nyájas, tisztelt nagyérdemű olvasó, hiszen akkor ő a fotelben ült, és otthon volt, és egyedül volt. Barátai ekkortájt nemigen akadtak, a világ számára jóindulatú, de elsősorban tudományos funkcióját tekintve fontos kollégákból állt, akik főleg férfiak voltak, meg hát Mérő úrnak a szépnemmel való kapcsolata meglehetős hiányosságokat mutatott, és különben is.

Mint említettük volt, Mérő úr (akkor még Professzor) gyakran szomorkodott, amikor elméletéhez még hiányzott valami. De az Esemény hatására megtalálta ezt a valamit, és beépítette elméletébe, mely ezáltal jótékonyan megtermékenyült, s alapjaiban rengette meg az emberi gondolkodás eleddig ismert formáját. Igen ám, de Mérő úr csak papírra vetni tudta ezt a valamit, miközben ő maga híján volt neki. Mérő úr fülig beleszerelmesedett valakibe, akinek létezését egyedül saját elmélete bizonyította. Ezért aztán nyugdíjba vonulását követően, miután teljesítette hivatásbéli kötelességeit, s többé nem tartozott számadási kötelezettséggel semmilyen hivatalos intézmény felé (kivéve az Adóhivatalt, a Nyugdíjfolyósítót, és egyéb hivatalos intézményeket) elhatározta, hogy megkeresi azt a hölgyet, akibe beleszeretett.

Egész hátralévő élete ennek jegyében zajlott, s nem volt könnyű dolga. Többször is előfordult, hogy véletlenül elmentek egymás mellett, és ő csak nem látta meg a szívének kedves lényt, egészen negyvenöt éves koráig, amikor is egy színházi előadáson a királynőt alakító főszereplőnőben ráismert végzete asszonyára, egy nála tizenhét évvel fiatalabb, férjezett nőre, akit siker és csillogás övezett. Mérő úr felmérhetetlen erőfeszítéseket tett, mire meghódította a kevély hölgy szívét, de az esküvőt csak tizenhét évvel korábban, kétezertizenvalahány szilveszterén ülték meg, nagyszámú bohócsereg vidám közreműködésével.

M. A.        MMXIV

Tizenhatodik bejegyzés - Kis rövid kakozófia

A modern filozófia és annak művelői igen nagyon zokon vennék, ha gondolkodástudományukat a metafizikai tradíció egy néha nem felesleges, de alapvetően egy annál szintekkel lejjebbi al-tudományának kéne betudniuk, s ilyképpen kellő alázattal kéne viseltetniük az Abszolútum, Isten, és a szakrális tudományok iránt, de ezt nehezen várhatnánk el az újabb és újabb elméletekkel, "meghaladásokkal" előálló, sokszor igen önhitt intellektuális tévelygőktől, akik dekonstruktív tevékenységükkel csak még jobban elmélyítik a "modern világ válságát".
Ám mindezen nem érdemes felháborodni, és hogy minden érthető legyen, e helyt következzék egy abszurd, de lényegre törő összefoglalás Hamvas Bélától, monumentális beavatási regényéből, a Karneválból, a lehető legszórakoztatóbban e témában.

„Mondták, hogy a hegyibetegség kínos, de nem törődtem vele. A vonat lassan haladt föl, Mandarru felé, már kétezren túl volt, amikor rosszul lettem. Az állomáson kiszálltam, hogy a légnyomáskülönbséget megszokjam. Átkozott sorocho. Vagy tizenöt ember feküdt ott hordágyakon, a betegség különböző stádiumaiban. Én is lefekszem.

Mellettem hosszú vékony férfi, arca sapkájával letakarva. Felöltővel és pléddel borítva. Mikor odamegyek, egy pillanatra felnéz.

Josiah Pen, american citizen. And you?

Michael Winemaster. Hungarian.

Ó, szólt Pen nyögve, mindig az volt a vágyam, hogy a sorochót egy magyarral töltsem -

Ön kvéker, Mr. Pen?

No. Miért kérdi?

Mert úgy reszket.

Nem hitfelekezet. Sorocho -

Sápadtan fekszik, időnként nyög.

Ön valamin gondolkozik, Mr. Pen?

Yes. Én sokat, úgyszólván állandóan gondolkozom. Azt hiszem, én gondolkozó vagyok. Érti? Mint Platón, de nagyobb. Én úgyszólván állandóan gondolkozom. El tud ön ilyesmit képzelni?

Nehezen. És most min gondolkozik?

Én most filozófiám egyik örök tételén gondolkozom. Sose hittem volna, hogy ez a hegyibetegség -

Szünet.

Sorocho -

Szünet.

Mégis, mondom én nyögve, mégis mi az ön nagy problémája?

Hallgassa meg. Talán megérti. Milyen kedélyállapotban van az az ember, akinek nevét az újságban kiírják, és tudomására jut, hogy e papírral egy ismeretlen fenekét kitörli?

Felsóhajtok.

Ön, Mr. Pen, tényleg nagy gondolkozó. Nagyobb, mint Platón.

Második pont. Az újság önnek nem nevét, hanem arcképét közli, s akkor valaki, akit ön nem ismer, és sohase fogja látni, fosos fenekét az ön arcképével kitörli. Ez az eset súlyosabb -

Nyögés. Szünet.

És ön, kérdem, ezt a problémát megfejtette?

Nem, Mr. Winemaster, eddigelé még nem tudtam megfejteni. Ön talán -

Azt hiszem, ez kakotropizmus -

Erre már én is gondoltam.

Pen nyög és böfög.

Ön azt hiszi, hogy kakotropizmus? Nem felületes ez? Mit gondol? Én inkább a synkakotikus és diakakotikus kakoton kakoidok metakakozisának tartanám -

Igaza van, mondom én émelyegve, de csakis kakomentális síkon -

Szóval ön a hypnokakotisták álláspontján van?

Egyszer beszéltem a hierokakophant főemberrel -

Kakopoliszban?

Úgy van. Név szerint Kakomantusszal -

A kakozófia fejével -

És a kitűnő kakológussal. Ő volt az, aki -

A kakolatriát elvetette -

A kakomániát is és parakakoplex kakometrikus alapokra helyezkedve subkaoid kakográfiára támaszkodva -

Folytassa csak -

A kakocentrikus kakomániát -

Értem. Ez a kakomontán felfogás -

Ön ezt elveti?

Kakodiktikusan. Amikor én Grand-Kakoniában jártam, és Kakonagorasz tanítványa voltam, a kakokephaloidák mesterével -

Hallottam róla. Ő a hivatalos kakophorosz, Kakomegasz fia és a pseudokakonidák üldözője -

És a deuterokakonomia megalapítója -

Kakophil -

És kakophag -

És a kakofizita rendszer hirdetője -

Élete végén kakopisztolyával önmagát kakonlőtte. Ön tehát azt vallja, hogy az, akinek nevével vagy arcképével az emberek feneküket kitörlik, az kakopathikus telekakózis állapotába kerül -

Yes. Amely telekakózis kakoformációja, mihelyt az öblítőt meghúzzák, hydrokakózissá alakul át, és kakocendenssé válik -

Ugyanakkor kakotelész -

És ultrakakophil -

Thanks. Kakotechnikám előszavában külön hálámat fogom kifejezni ön iránt, mint a reálkakológia szakértője iránt -

Kitüntet, Mr. Pen. Én csak kakodidakta vagyok, ha van is némi kakopraxisom -

A kakodicea szempontjából ez -”

Hát ennyit erről!

Tizenötödik bejegyzés - Solum Ipsum

Hogy ne térjünk el a szolipszizmust szem előtt tartó útiránytól, e helyütt rövid részletek felvillantásával igyekszünk még jobban elmélyíteni az ezzel kapcsolatos tudnivalókat. Akit mindez részletesebben is érdekel, az a lent megadott forrásanyagban tovább kutakodhat: László András és Horváth Róbert  írásairól van szó. Figyelem: mélyvíz!!!

***

Egy abszurdum és skandalum, ami nagy misztérium

"Amit általános és profán világként lehet definiálni, annak szemében a szolipszizmus „abszurdum” és „skandalum”: lehetetlen, képtelen, visszatetsző és botrányos. [...]

Mint tudjuk, a szolipszizmus betű szerint azt jelenti, hogy egyedül és csakis (solum) önmaga(m) (ipse, ipsa, ipsum) van és létezik, s ezt az állapotot és szemléletmódot valaki igenli (ismus). [...]

Valóságos rejtély számunkra, hogy lehetséges a szolipszizmust és az ember nagyfokú bizonytalanságából fakadó önzést, hiúságot, egoizmust és despotizmust egymást fedő fogalmakká tenni, amikor a szolipszizmus soha semminek a létét nem tagadta és nem kisebbítette. [...]

Az, hogy a szolipszizmus kifejezés per definitionem használatának nincs hagyománya, mindez nem jelenti azt, egyáltalán nem jelenti azt, hogy lényegi igazságának – amit kifejezni hivatott – ne lenne hagyománya. [...]

Amit Descartes-nak tulajdonítanak, nem szolipszizmus. Descartes-nak mind a metafizika, mind a teológia, mind a szolipszizmus vonatkozásában elferdítő és megrontó törekvései voltak.

Descartes a modern világ kezdetének egyik megtestesítője."

Horváth Róbert

***

Solum Ipsum
(részletek)

"38. A metafizika önmagam bejárásának az útja.

    48. Minden megnyilvánulás egyszersmind alászállás.

50. A samsāra és a nirvāya egy – de csak a nirvāyából nézve.

66. Az egész lét tudatos.

70. Ha Isten rajtam kívül lenne, akkor Isten a létezők egyike lenne, nem pedig Isten. Egy objektív Isten tételezése tulajdonképpen indirekt istentagadás.

72. Isten önmagából teremt, önmagában teremt és önmagába teremt:  bele önmagába.

75. Isten mindenütt való jelenléte elsősorban nem azt jelenti, hogy mindenbe behatol és mindenben benne van, hanem azt, hogy minden Istenben van.

78. Mindaz, ami van, illúzió. Egyedül az nem illúzió, aki/ami vagyok.

83. Minden heteron (»más«) fel nem ismert auton (»önmagam«).

92. Minden objektivitás a tudat objektivitása.

99. A valóság – illúzió; de valóságos illúzió.

***

163. Ami a világban a demokrácia, az a tudatban a tudati teret uraló automatizmusok, a kavargó asszociációk, a zaklatottság és a kontrollálatlanság.

181. Tevékenységével mindig az alacsonyabb rendű zavarja a magasabb rendűt. Létével mindig a magasabb rendű zavarja az alacsonyabb rendűt.

240. A modern ember beavathatatlan – csak az archaikus ember iniciálható. Ezért a mindenekelőtti feladat: az embernek archaizálnia kell önmagát.

276. Az ember felébredésével az egész világ felébred.

[Mint ahogy a közönséges álmodás esetében is az álmodó felébredésével egész álomvilága is felébred visszaintegrálódva magába az álmodóba.]

277. Amikor önmagamat állítom helyre, a világot állítom helyre.

322. A modernitás maga az antitradicionalitás.

330. A kali-yuga végső fázisa az addig visszatartott mérgek kibocsátásának kora.

333. A sötétség felbomlasztó erői élő erők, de halált hozó élő erők.

347. A modernitás éppen most maximális.

356. Az utóbbi ötszáz évben jelent meg az az embertípus, amelyik örül annak, ha valamiről vagy valakiről kiderül, hogy értéktelen, alacsonyrendű, vagy egyenesen nincs. Mert csak egy degenerált embertípus képes örülni annak, ha a világ szegényebb.

364. A sötét kor specifikus vakságai rendszerint racionalizmusba burkolóznak.

379. A posztmodernitás a modernitáson belül egy végső és szétesett állapotot jelent: azt, ami modern, de már szétesetten.

386. Valamikor évszázadok alatt történt érezhető alászállás; ma már évtizedek alatt történik, és egyre inkább afelé közeledünk, hogy években, majd hónapokban, hetekben, sőt napokban is mérhető lesz a változás. És eljöhet az az idő is, amikor az érzékeny ember reggel arra fog ébredni, hogy éjszakai nyugodalma alatt a világ jelentékeny mértékben alászállt, este pedig azzal a tudattal fogja álomra hajtani fejét, hogy egy lényegesen degeneráltabb világban alszik el, mint amiben felébredt.

398. Akik Indiából és újabban már Tibetből is Európába és Amerikába jönnek, hogy mintegy spirituális segítséget nyújtsanak az anyagiságba süllyedt nyugati ember számára, azok valójában nem segítenek, hanem egy átfogó sötét démoni missziót hajtanak végre.

402. Valamikor magas színvonalú emberek évtizedeken át kutattak, hogy kapcsolatba lépjenek valamilyen beavatási iskolával. Ma a hirdetőoszlopok plakátjain egyszerre legalább fél tucat guru hirdeti magát.

404. Ahogy vonz bizonyos rovarokat a materiális világosság, úgy vonzza az emberek nyomasztóan nagy többségét a spirituális sötétség.

429. A humanizmus az emberalattiság egy sajátos előkészítési módja és szemlélete.

431. A humanizmus filozófiai értelemben nem emberbaráti célok megvalósítását jelenti, hanem azt, hogy az ember a maga sorsát merőben emberi rendű eszközökkel és merőben emberi szinten kívánja meghatározni.

438. Az igazi materialista-ateista voltaképpen burkolt antiteista: tudja, hogy van Isten, de bosszúból csak azért is tagadja. Dühös Istenre, mert eltiltotta valamitől, és mivel nem tűrheti, hogy korlátozzák, inkább megtagadja létét.

[A párizsi kommün egyik jelmondata szerint:  »Nincs  Isten,  vagy  ha  volna  is, agyon kellene lőni.«]

449. A szellem eleve arisztokratikus.

453. A világi suprematia (fensőbbség) szellemi suprematián alapult, a világi dominatio (uralom) szellemi dominatión, és a világi potestas (hatalom) szellemi potestason. Ez volt az ősi monarchiák alapelve.

454. Minél inkább kibontakozik a sötét  kor, annál inkább eltűnik a Centrum-tudat, és ezzel együtt a Centrum politikai vetülete: a királyság-eszme.

461. »A föld azé, aki megműveli.« De nemcsak az övé: még inkább azé, aki odaadja, hogy megműveljék. Leginkább  pedig azé, aki odaadja, hogy megműveltessék. Végső soron pedig Istené. Ez a feudális tulajdonlás hierarchiája.

498. Amennyire hatástalan küzdelmet folytat a liberalizmus a terrorizmussal szemben, éppen annyira hatékonyan küzd mindenféle magasrendűség ellen.

500. A demokrácia azt jelenti, hogy ne a centrum irányítson, hanem a periféria; ne a tengelyszerű mozdulatlan mozgató és megállító – vagyis a király –, hanem a periferiális mozgatott és megállított: a nép.

521. »Történetiség«: ez azt jelenti, hogy az emberrel történnek a dolgok, vagyis hogy saját történetét nem maga realizálja, hanem az pusztán adódik számára.

531. Amit ma felvilágosodásnak neveznek,  az egyértelműen elsötétedés, és pontosan az benne az elsötétedés, ami miatt felvilágosodásnak nevezik: a szellem megtagadása.

536. A modern populáris zene rock, hard és metal változatainak lényege, hogy szubtilis ütéseket adnak le a szomatikus organizmus mélyrétegeinek irányában, amelyek a szomatikumban lekötött démonvilág felébresztését szolgálják.

[Természetesen a szóban forgó zenék effektusai egyáltalán nem szubtilisak.]

546. A természettudományos világkép mint világkép fundamentális eretnekség – nemcsak a katolicizmus szempontjából, hanem minden lehetséges vallás szempontjából.

548. Minden fizikai-kémiai méreg egy szellemi méreg materiális reprezentációja.

***

552. A vallás egy olyan törekvést foglal magában, amely a földi értelemben vett immanens keretek széttörésére irányul.

553. A vallás a kali-yugában bontakozott ki – de nem az elsötétedési folyamat produktumaként, hanem éppen annak ellenhatásaként. Mert a kali-yugát megelőzően az ember annyira szellemközeli állapotban élt, hogy külön vallásra és vallási aktusokra még nem volt szüksége.

560. Az imádság teljesülésének feltétele nem a mélyből fakadó kívánság, hanem a kérés teljesülésére vonatkozó rendíthetetlen bizonyosság.

578. Ma nem az számít komoly filozófusnak, aki a filozófiával foglalkozik, hanem az, aki valamilyen filozófussal foglalkozik; de még komolyabbnak számít az, aki nem közvetlenül egy filozófussal  foglalkozik, hanem azokkal, akik az adott filozófussal foglalkoztak. Ha pedig valaki egy filozófussal foglalkozó irodalommal foglalkozó irodalommal foglalkozik, az már rendkívül tudományos szinten műveli a filozófiát.

***

593. A metafizikai tradicionalitás nem azért utasítja el az evolúciót, mert helyteleníti, hanem azért, mert nem tapasztalja.

595. Minden egyes állati faj a hüperkozmikus eredetű kozmikus Ember kozmoszbeli útjának egy-egy zsákutcája – egy olyan zsákutca, amelyet az Egyetemes Ember megtagad, de egyszersmind meg  is teremt, önmaga gondolati, imaginatív és akarati produktumaként kivetít, végül pedig a fokozatos materializálódás útjára terel.

598. A leszármazási elméletek nemcsak azt mondják ki, hogy az ember az állatoktól származik, hanem azt is, hogy az ember – állat.

[Kiválóan példázza ezt a neves evolucionista, Desmond Morris két könyvének címe: A csupasz majom, illetve Az emberállat. A magunk részéről e két »megtisztelő« titulust visszautasítjuk, ám Desmond Morris vonatkozásában nem emelünk ellene kifogást.]

***

616. A szexualitás lényege a lét egységének helyreállítása. Azért van szexualitás, mert a lét megtört, elmetszett, szétvágott állapotban van (vö. latin secare, »elmetszeni«), és ez a szétvágottság újból meg akarja találni az egységet.

617. A szaporodás tulajdonképpen csak  másodlagosan tartozik a szexushoz. Nem mintha bármi máshoz jobban tartoznék, hanem mert a szexualitásnak nem a szaporodás a voltaképpeni célja. A szexualitás célja az egység helyreállítása.

622. Az ösztönöket nem kiküszöbölni kell, hanem autonóm akarati formákká transzmutálni. Az instinctus 

sexualist, vagyis a szexuális ösztönt nem felszámolni kell, hanem voluntas redunificationis-szá, az újraegyesítés akaratává kell alakítani.

630.Š Ha a nemek közötti különbség jelentéktelen lenne, akkor nem lennének nemek.

644. Az az emocionalitás által keresztül-kasul áthatott gondolkozás, amely valamilyen gondra irányul, kétségtelenül egyfajta koncentráció: csakhogy nem én koncentrálok, hanem engem koncentrálnak.

***

679. Spiritus est regulator. Anima est mediatrix regulationis. Corpus est regulatum.

[Latin. »A szellem az uralkodó. A lélek az uralom közvetítője. A test az uralt.«]

681. A szellem a Tudat fénye.

686. A »szellemi lélek« fogalma azt jelenti, hogy a lélekben a szellem uralkodik. A szellem által a lélek azonban nem uralható úgy, mintha a szellem egy államtanács, egy parlament vagy egy központi bizottság mintájára működnék. A szellem a lélek irányában csak monarchikusan működhet, úgy, ahogy egy király. Aki lelkében a szellemnek ezt a monarchikus uralmát nem realizálja, az voltaképpen nem tekinthető embernek. Emlékeztet rá, de mégsem az.

687. Az ember lelkében tudatos, de lelkében a szellem által tudatos.

688. A lélek az én lelkem, de én nem vagyok azonos a lelkemmel. A lélek egy környezet, méghozzá önmagam tételezésének, vagyis a szellemnek a legszorosabb környezete. Az önmagamra vonatkoztatott egyensúly, az önuralom azt jelenti, hogy nem engedem meg, hogy legszorosabb környezetem önmagammal diszharmonikus viszonyba kerüljön. Ezt pedig csak egyetlen módon érhetem el: ha nem legszűkebb környezetem, legszorosabb körülményeim uralkodnak felettem, hanem én uralkodom felettük.

690. A test legmélyebb értelme szerint nem egy figurális valóság, hanem egy tudatállapot – méghozzá olyan tudatállapot, amely a többi tudatállapotot lehatárolja és kioltja. A test egy benső fal.

691. A test a szellem megtagadása.

694. Ha a test határtalanná válik, vagyis ha teljesen tudattól áthatottá válik, egészen addig, hogy tudattá alakul: ez az, amit a különféle tradíciók »a test feltámadásának« neveznek. A feltámadás a testnek mint testnek, a testnek mint határnak a legyőzése.

695. A test feltámadása nem más, mint a test visszahelyezése az eredeti rangjának megfelelő hierarchikus fokozatba.

780. »Vagyok, aki vagyok« (Exodus 3,14). Vagyis: Voltam, aki voltam, voltam, aki vagyok, voltam, aki leszek; vagyok, aki voltam, vagyok, aki vagyok, vagyok, aki leszek; leszek, aki voltam, leszek aki vagyok, leszek, aki leszek – teljesen önmagam, végtelenül."

László András

Forrás: Horváth Róbert: Egy abszurdum és skandalum, ami nagy misztérium

László András: Solum Ipsum - Metafizikai aforizmák (részletek)